"A lényeg, hogy remekül csináltad." Na, ez sem olyasmi, amit sűrűn hallasz, Banner! Talán ennek is köszönhető, hogy a következő szavai hallatán halk nevetés tör utat magának. Utoljára Tony volt képes hasonlót előcsalni belőlem.
- Kedves tőled, hogy részedről zöld utat adnál a találmányaimnak, de mivel egy városok elpusztítására is képes melákról lettem híres, kétlem, hogy létezne olyan vállalat az Államokban, vagy bárhol a világban, amelyik örömmel fogadná az én ötleteimet. ─ érzem, hogy koponyám rejtekében Hulk sértett morgást hallat at imént ráaggatott melák megnevezés miatt, de azzal még ő, a maga egyszerűbb, letisztultabb világnézetével sem tud vitába szállni, hogy a hibáink sorozata közel sem ér véget az első átváltozásunkkal. Márpedig egy olyan instabil világban, mint amilyen a mai, ránk van a legkevésbé szükség. Ezért tartom a távolságot minden mástól.
- Na és a neved milyen mutáns képességeket hivatott kimutatni? ─ nem akarok átlépni semmilyen személyes határt a hosszabb pórázra engedett kíváncsiságaimmal, csupán a tudatom tudományos affinitását tároló részének figyelmét igencsak felkelti, hogy az adottságokkal kötik össze ezeket a kódneveket. Ez nem csupán szervezeeti egység meglétére utalhat, de arra is, hogy létezik valamiféle kategorizálása ezeknek a személyeknek. A "Vadóc" ilyen szempontból számomra nem sokat árul el, az egyedüli, amire gondolni tudok, hogy talán ő is rejteget magában valamiféle elzárt bestiát, de az eddigi jelek alapján ezt kizárnám.
- Ez egyfajta evolúciós viselkedés. ─ osztom meg a véleményemet az emberek feléjük tanúsított attitűdjét illetően.
- Az őskorban például az ember kitapasztalhatta, hogy az olyan vadak, mint a mára már kihalt kardfogú tigrisek vagy mammutok veszélyt jelentenek az életükre a puszta adottságaiknál fogva. Az evolúció során sokat változtunk, és sokat változtak a környezetünkben felllelhető fenyegetések is, de bizonyos érzések és ösztönök ott maradtak a génjeinkbe gravírozva. Szóval, ha jön egy idegen invázió vagy valaki, aki látszólag a tudatával manipulálja a tüzet, az újra aktiválja az erőtlenség érzését, az elkerülési és a tartózkodási ösztönt. ─ amihez hozzájárulhat az is, hogy a törzsfejlődés során két faj versengése általában a domináns csoport fennmaradásával és az alsóbbrendű réteg kihalásával zárult.
- Mutánsok is vadásznak mutánsokra? ─ meglepettségemben enyhén felvonom szemöldökömet. Az emberek reakciója még érthető is, de a belső viszály említése váratlanul ért.
- Mi alapján? Társadalmi berendezkedés? Politikai nézet? ─ mivel ezek jelentős mértékben megtalálhatóak a világunkban, feltételezem, hogy ők sem mentesülnek azok pozitív és, zömmel inkább talán negatív hatásai alól.
- Úgy érted, hogy kerültem Kanadába, vagy inkább arra volnál kíváncsi hogy kerültem a barátod útjába? ─ egy bújkáló mosollyal kérek némi pontosítást, de inkább csak játékos heccelésként, és mivel úgysem fogok elkésni egyetlen randevúról sem a belátható jövőben, a költői kérdésemet, és egy gyors szemüveg igazítást követően válaszolok neki:
- Még régebben, a Bosszúállók előtt némi zűrbe kerültem a kormánnyal. ─ mivel Vadóc felismert, a részletekkel inkább nem untatnám, szerintem a kimondásuk nélkül is érteni fogja, mire próbálok utalni.
- Volt egy férfi, aki meglehetősen kitartó volt és éveken át üldözött. Szóval, amikor ma megláttam Gambitet, a felszínre törtek ezek a régi érzések a menekülésemről és azt hittem, talán a védelmi miniszter küldte őt. ─ mint a mellékelt ábra mutatja, ez a feltevésem tévesnek bizonyult. De legalább egy másik megérzésem úgy néz ki, gyümölcsözőbb...
- Ezt nézd meg! ─ szólok neki, mikor már feljutottunk az emeletre, majd állammal a szemben lévő fal felé bökök, pontosabban, egy lyukra, amit valaki a falba ütött. Ez még önmagában nem is lenne annyira érdekes, hiszen egy régebbi épületnél ez lehet az idő vasfoga miatt természetes úton bekövetkező károsodás is, de a mögötte húzódó helység már annál inkább gyakakodásra adhat okot.
- Valamiféle labor lehetett, de elfalazták a bejáratát. ─ a kíváncsiságom erős, így hát átlépek a lyukon. A hely maga üres, néhány asztalt, lepakolt polcokat és felborult székeket leszámítva. A legtöbb felületen vastag porréteg ül, még a falnak sorakoztatott magas ketreceken is.
- Feltűnik itt valami szokatlan? ─ egyelőre nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni és kíváncsi vagyok, vajon ugyanarra a megfigyelésre jut-e majd, mint amire én.

Őszintén szólva nekem túl sok a válasz, amit kapok, és nem is igazán értem. De, mint ahogy rendes x-men-ek kitanítottak, csak bólintok, és figyelek. De minden tiszteletem az övé, és az eszéért. Bólintok, majd mély levegőt veszek. - Remek, a lényeg, akkor hogy remekül csinálta. - felemel a kezem, egy hurrá reakcióval a levegőbe boxolok. - Az a lényeg, hogy használt, ezzel megmentette mind kettőnket, szóvla felőlem szabadalmaztathatja. - vigyorodom el, bár ehhez nem igazán tudtam érdembe hozzá szólni. Ő a tudós, én meg az x.
- Nem tudom, nem igazán. Mindig is voltak szuperhős nevek, és mi is átvettük őket. Jobb beceneveket használni, ami kimutatja valamiképpen a mutáns képességeinket, mint a rendes nevünket. Meg persze aki nem akarja, hogy tudják a személyazonosságát, inkognitónak is tökéletes. - bár tény, és ezzel én is tisztában vagyok, hogy vannak idióta nevek. Néha én is nevetek, és szórakozok, enyém se a legértelmesebb, de ez a miénk.
- Sok okból vadásztak már ránk, nehéz lenne elmagyarázni. Nem szeretik az emberek, ha valaki más mint ők, esetleg hatalmuk lehet felettük, az félelmet szül. Vannak mutánsok aki mutánsokra vadásznak... - sóhajtok nem könnyű az életünk, ez tény, de igyekszünk rendet, és békét hozni.
- Értem, persze... - sóhajtok. De legalább van már egy nevem, és ez több mint, amit eddig tudtam szerezni.
Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy Bruce nem is add rossz ötletet, sőt, nem is értem magam, hogy ez miért nem nekem jutott eszembe. Körül kell néznem, hisz lehet nem véletlenül volt itt. Esetleg itt hagyhatott valamit...
- Fogalmam sincs, de jó ötlet, körül kéne nézni.. - sóhajtok, majd biccentek fel. - Kezdjük ott ahol össze futottak...  - bár romos a lépcső, egy kis ügyeskedéssel fel lehet mászni a romokon.
- És te hogy kerültél ide? - kérdezem miközben igyekszünk először az emeleten körülnézni. Első ránézésre semmi furát nem látok, egy sima elhagyatott ház. Se itt hagyott csomag, ruhák, poggyász, semmi.. De hátha valamit találunk alaposabb kutatás után, Remy mit művelsz?

Jó hírnek? Azoknak meglehetősen híján vagyok, ennek köszönhető a kissé talán nyersre, és egyben átgondolatlanra sikeredett, őszinte válaszom. De ha már így alakult, megérdemli, hogy teljes választ kapjon, miért nem került az élete veszélybe miattam, így hát kurtán bólintok egyet az elhangzott kérdésre. Igaz, szeretném azt hinni, hogy Ő nem támadt volna ok nélkül egy ártatlan civilre, hacsak nem érzi magát fenyegetve, amikor legutóbb... de ez most mindegy is.
- Az én munkámban fontos része a tesztmenetnek a pozitív visszajelzés, szóval igen, jó hír. Amit most használtam, az egy új formula. Egy régi ötletemet fejlesztettem tovább vele, amit S.H.I.E.L.D. ügynökök hasznosítottak több, mint tíz éve, mikor még létezett a szervezet. ─ amennyire tudom, egy korai verziójának Nick Fury nagy hasznát látta a szükség órájában, ha már nekem nem vált be akkoriban. Minden rosszban van valami jó, azt hiszem.
- Nehéz lett volna nem hallani róla, több évtizedre megosztotta a tudományos köröket. Igaz, a legtöbben soha nem vették többnek a feltevéseit annál, aminek hangztottak. ─ vagyis feltevéseknek. Teóriáknak. Volt olyan kollégám, aki egyenesen sarlatánnak nevezte és olyanokhoz hasonlította, akik fesztiválok alkalmával mások tenyeréből akarnak jósolni. Jómagam nem értettem egyet Rick ezen minősítésével, de tagadhatatlan tény, hogy szilárd bizonyíték, például a huszonharmadik kromoszómapár pontos szerkezetének vizsgálata nélkül a Xavier által leírtak első olvasatra nem tűnhetnek többnek a laikusok számára egyszerű fantazmagóriánál. Viszont addigra már érdekelt annyira a sugárfertőzés hatása, és Ross törekvései ellenére a szérum biokémiai szövődményeinek feltárása ahhoz, hogy egy hosszabb lefolyású, többgenerációs mutáció lehetőségét ne zárjam ki teljes mértékben. Viszont, hogy mindez már ennyire adott lett volna a hatvanas években? Vagy Einsteinhez és Oppenheimerhez hasonlóan korát meghaladó zseni ez a Xavier vagy van valami a tudása mögött, amit nem tárt nyilvánosság elé. Esetleg mindkettő igaz lehet.
- Ez a beceneves elkeresztelés valamiféle beavatási ceremónia részét képezi? ─ távoll áll tőlem az ítélkezés, így ennek lenyomata sincs a szavaim mögött, hangomban egyedül kíváncsiság fedezhető fel. Noha szemlélttetésként értékelem az általa vont párhuzamot, kötve hiszem, hogy hasonló esetről volna szó kettőnknél. A Hulk nevet nem én választottam. Még csak nem is rám vonatkozik. Épp annyira ellenzem, hogy én részesüljek ebben a megnevezésben, mint amennyire a Másik utálja, ha valaki Bannernek szólítja. Ő más. Én is más vagyok. Ezért kell a határvonal.
- Vadászni? Miért? ─ a homlokomat ráncolva nézek rá. Noha van sejtésem az intenciókat illetően, szavaiból arra következtetek, hogy többen is tudhatnak a létezésükről és arról, hogy állásfoglalásuk szerint hová, pontosabban kinek a pártjához sorolhatóak. Ezt felettébb érdekesnek találom. Mégis hány emberről beszélhetünk?
- Ezzel akkor már ketten vagyunk. Szemmel láthatóan nem volt magyarázkodós kedvében. ─ mindenesetre ez a Nate, akárki is legyen, eléggé felzaklatta a szóban forgó Gambitet ahhoz, hogy idegenekre támadjon rá. Ha nem óvatos, az ilyen viselkedéssel nem csupán annak a figyelmét keltheti fel, akit elkerülni szeretne, de csak annyit ér el, hogy újabb ellenségeket szerez majd magának. Ami, tekintve, hogy máris menekül, nem a legszerencsésebb metódus.
- Jártam már rosszabbul. ─ rázom meg fejemet egy apró mosoly kíséretében. Hulk belül mordul egyet, Ő kikéri magának, hogy bárki elbánt volna vele. Velem. Velünk. Furán működik a büszkeségérzete, ha már az én, általa satnyának titulált emberi alakom védelmében is kész felszólalni, ellenére annak, hogy épp most zártam őt vissza a szobájába.
- Talán érdemes lehet itt körbenézni. ─ pillantok az emelet irányába jelzésértékűen.
- Mielőtt a barátod felfedezte volna, hogy a nyomában vagyok, erre a környékre jött. Viszont itt közel, s távol nincs semmi, ezt a régi gabonakutatót leszámítva. Szóval, miért jött volna pont ide? ─ hacsak nem volt itt valami, amiről neki tudomása volt. Amiről talán Vadócnak is van. Tudom, hogy nem a világ legbombabiztosabb kapaszkodója ez, de talán segíthet neki megtalálni a férfit, mielőtt még más járna sikerrel ugyanebben a küldetésben.

Kissé ledöbbenek a válaszon, mármint... úgy értve, hogy ilyenkor az ember: jaj semmi gond jól vagyok, nem lett volna gáz. Tehát ha kések pár percet valószínűleg elég csúnya csata elé néztünk volna, vagy akár szét is szedhetett volna egy nagy zöld ember. Bár ha megérintem valószínűleg egyenlő lett volna a küzdelem.- Értem, azt hiszem akkor ez mondható egy jó hírnek is, igaz? - kissé zavarban vagyok, és áldom a szerencsém. A hajam a fülem mögé helyezem, ne zavarjon, illetve ez nálam egy kényszeres reakció, mikor zavarba ejtő helyzetbe keveredem.
-Igen, te hát hallottál róla. - bár nem csodálkozom, a Professzor, igencsak magasztos hírnévnek örvend a tudósok körében. Bár én semmit nem értek belőle, de nagy koponya. Lelkesen, és büszkén bólintok, hogy róla van szó. - Igen, rendkívüli ember, sok fiatalnak biztosít otthont, és családot, akiket kiközösítenek az emberek. - vagy akikről nem akarnak még csak tudomást venni. Az ismeretlen, és a más ijesztő, és az félelmet szül.
- Igen, mindenkinek van egy beceneve. Mint például a Hulk. - elvigyorodom magam a frappáns válaszom miatt.
A szeme piros, és francia akcentussal beszél. Bár az évek folyamán szépen kikopott, az elején eléggé éles volt. De így is kizárásos alapon róla van szó. Kezeim ökölbe szorulnak. Miért menekülsz előlem te bolond ?
- Őt keresem. Gambit-nek is hívja magát. - sóhajtok, majd hosszan kiengedem a levegőt. - Sajnálom, hogy elbánt veled, de nem bízik az emberekben, szeretnek vadászni a mutánsokra... - a név, miért olyan ismerős?
- Nate? Ismerős, de meg kell valljam, nem igazán tudom most hirtelen hova tenni. - a szívem hevesen megdobban, mikor erre a névre gondolok, és hogy üldözi Remy-t. Valami nem stimmel. Félelem jár át, és érzem, tudom, hogy veszélyben van.
De valahogy ez a név nem jut el a tudatomig, hogy összekössem bármivel. Vissza kell mennem az intézetbe, és körbe kérdezősködnöm. - Ennek utána nézek, köszönöm az információt. Esetleg segíthetek valamiben? Haza kísérhetlek? Nem sérültél meg? - bár tudom Hulk sebezhetetlen, nem tudom Bruce mennyire az. Illetve, nem csak testileg lehet sérülni.... de az is lehet jót tenni csak neki egy társaság, lehet nekem is. Őszintén szólva nem hiába bolyongok egyedül, többen is akartak csatlakozni hozzám, hogy haza hozzuk Remy-t, de jobban esik egyedül... ez az én harcom, én üldöztem el. Nem bírom elviselni a sok sajnálkozó tekintetet, hiába díjazom.

Egy kissé szégyenlős, de hálás mosoly lágyít általában borús vonásaimon, miközben a felém tartott, segítő kezet elfogadván végre álló pozícióba kerülhetek, és belekapaszkodhatok abba az illúzióba, hogy nem egy enyhén megalázó és majdnem katasztrofikus helyzetben talált rám egy fiatal nő. A régi kollégáim közül páran, mint Barton és Stark értékelnének egy ilyen sztorit. Kár, hogy sosem hallják majd.
- Még szerencse, hogy ez mindig nálam van, úgyhogy nevezzük csapatmunkának. ─ rázom meg az inhalálót, mielőtt eltűntetném a zsebemben. Saját fejlesztés és már az első tesztek is ígéretesnek bizonyultak, azonban talán a mai tűzpróbája mondható a legnagyobb áttörésnek. Mindenképp fel kell majd vezetnem az eredményt a kutatási naplómba a dózisnövelési javaslattal együtt.
- Ott a pont! ─ bólintok, halkan nevetve, ugyanis nem téved, a friss levegő, különösen ezen a környéken tényleg segít. Nos, a legtöbb emberen, legalábbis. Számomra inkább esztétikai hatása van a településnek, az északi levegő tisztaságának és a táj rendületlen lakóiként díszelgő, idős fenyőknek.
- Igen, a szer még időben került beadásra, így az aktuális folyamatot meg tudta szakítani. Egy-két másodperccel később valószínűleg már nem hatott volna. ─ szigorúan nézve az anyag nem erősebb Hulknál és nem képes egy megkezdett átváltozást visszafordítani. Az én testemet és elmémet gyengíti le annyira, hogy ne maradjon elég erőm a haragra. s ezáltal a Másik Pasas se rúghassa ki belső szobájának ajtaját. De nem szeretném untatni a részletekkel, hacsak nem kíváncsi rájuk.
- Xavier? ─ a homlokomat ráncolom és közben az emllkeimben kutatok, míg fel nem sejlik előttem egy múltban olvasott esszé a DNS-spirál módosulatáról.
- Úgy, mint Charles Francis Xavier, aki a genetikáról publikált? ─ felesleges volna tagadnom, hogy rég hallottam már ezt a nevet. Még egy másik életben, az átváltozásom előtt. Sokakat megosztott, erre tisztán emlékszek. A magam részéről nem igazán tudtam, hová tegyem a teoretikus okfejtéseit.
- Még ifjabb koromban olvastam az értekezését a fajok közti kapcsolatról. ─ a középiskolai biológia tanárnő ezt nem annyira nézte jó szemmel, de nehezen tudtam leküzdeni a tudásszomjamat.
- Vadóc. Különleges név. ─ még akkor is nyelvemen ízlelgetem, mikor kezet fogok vele. Szokatlan, pláne, hogy a modora inkább udvarias, semmint vad.
- A szemszín stimmel. A többit sajnos nem tudom alátámasztani, mert háttal álltam neki. ─ ő pedig gyors volt, ügyes. De ha ismerik egymást a lánnyal, akkor erre felesleges rávilágítanom.
- Akcentusa volt. Francia. ─ hátha ez segít neki, vagyis, mindkettőnknek, ezen esetben, a beazonosításban. Ha a válasza igen, akkor legalább már egy nevet tudok társítani az alakhoz.
- Nem ismerem. ─ rázom meg a fejemet egy bocsánatkérő mosoly kíséretében.
- Azt hittem róla, hogy engem követ, és úgy tűnik, ő is ezt feltételezte rólam. ─ ezutóbbit, nem feltétlenül tévesen, ugyanis ide valóban követtem.
- Most, hogy kérdezed, említett egy nevet, mielőtt lelépett. Nate volt, azt hiszem. Azt gondolta, ő küldött engem utána. ─ kíváncsian pillantok rá, hátha ő a helyére tudja rakni azt a darabkát, ami számomra sajnos mit sem jelent.

Hála az égnek van még ereje elvenni az spray-t, és úgy tűnik kezd használni. Legalábbis nagyon remélem. Aggódva nézem őt, és a plafonon keletkezett lyukat. Reménykedem, hogy nem változik nagy zöldike emberré, és hogy Remy mégis vissza jön. De az utóbbiban csak csalódok... Miért menekülsz előlem?-Inkább én köszönöm, de igazán nincs mit. - Mosolygok barátságosan, majd megigazítom a kesztyűmet, biztos hogy a helyén maradjon, majd nyújtom a kezem, hogy segítsek neki felállni ha hagyja.
- Hááát, legalábbis a fejfájáson biztos fog segíteni. - a friss levegő tényleg segít kitisztítani a gondolatokat, legalábbis a kisebbeket, és ha egy személyiség van épp a fejedben.
- Fantasztikus, akkor minden rendben, igaz? - nézek végig aggódva, most nem pulzál, és nem jelennek meg hirtelen zöld foltok, majd tűnnek el, szóval reményeim szerint használt a lötyi.
- Oh elnézést. Vadóc vagyok. Xavier Intézetből, biztos ismeri. Bocsánat de a magázódás nem az erősségem, szeretek egyenes lenni, úgy vélem a helyzet megkívánta a barátságosabb hangnemet, de ha ragaszkodik hozzá... de engem nyugodtan tegezhet. - nyújtom a kezem egy barátságos mosoly kíséretében, bár a valóságban belül ordítok, és könnyezek. De tartom magam, nem szeretném felidegesíteni a dokit. Ugyanis aki vele volt már elment... sajnos igen, már tudom.
- Remy LeBeau volt ? Piros szem, fura égnek álló haj, megnyeri ámbár tenyérbe mászó mosoly... - sóhajtok, hogy mennyire hiányzik az a tenyérbe mászó mosoly. De még mindig uralkodom vonásaimon.
- Mi történt fent? Ismeritek egymást? Mondott valamit? Hogy hova megy ? Bármit? - de igyekszem levegőt is venni két kérdés között.  - Elnézést csak, nagyon... beszélnem kell vele. És nagyon nem tudom elkapni... Kissé csalódottan fújtatok.

Később majd ostorozni fogom magam az illem elmulasztása miatt, de minden ehhez fűződő gondolatot vastag, zöld ujjak söpörnek félre tudatomból, amint ujjai az inhalátor köré fonódhatnak. Szó nélkül emelem ajkaimhoz a kis mechanikus szerekezetet, s miközben egymás után kétszer is lenyomom gyors egymás utánban a saját kotyvalékomat útjára bocsátó gombot, kétség sem fér hozzá, hogy olyan benyomást kelthetek, mint egy menthetetlen drogos, aki napjának első löketét kapja meg éppen. És ahogy a szer a légcsövemen keresztül a tüdőmbe jut, lehunyom a szememet, a már ösztönösen érkező légzőgyakorlatra fókuszálva.
Mély belégzés! Elégedetlen mordulás a szobában.
Tartsd lenn! Egy ütés az ajtón. Félrebillen a kép a falon.
Az orron át, majd nyelj! Valaki üvölt az emlékben.
Mindjárt felszívódik! Sivatagi virágok édes illata.
Látod? Máris hat! Valaki keze a vállamon.
Bruce... Hulk?
- Köszönöm! ─ a megszokottnál rekedtebbnek hat a saját hangom, és lehunyt szemeimet sem nyitom ki azonnal, inkább elfordított fejjel várom, hogy az órám egyre lassuló csipogása szépen lassan elhaljon, akár egy gyermek zokogása a takarója rejtekében. A beálló csenddel együtt a múlt képeit óriásira nőtt kezek fojtják meg, behúzva őket egy hátós zugba, ahol újra és újra rájuk taposhat majd, teret engedve ezzel az imént lepergett szekundumok regisztrálásának.
- Ez nagyon kedves Öntől, de sajnos a friss levegő aligha segíthet rajtam. ─ minden nap fuldoklok, attól a pillanattól kezdve, hogy felébredek. És ha egy embert elég ideig szomjaztatnak, azután, hogy átlendül a holtponton, sóvárgása tárgyára már épp olyan mértékben fog haraggal és megvetéssel gondolni, mint amennyire tartja majd azt a gyenge tudat életmentőnek.
- Ezért van szükség erre. ─ mutatom fel az imént használt eszközt. Úgy érzem, megérdemli a választ, ugyanis néhány másodperc választott el minket csupán attól, hogy ez az egész tömb egy katasztrófa sújtotta területté avanzsáljon.
- Maga ismer engem? ─ ostoba kérdés, hiszen ezt már az első hozzám intézett szavak megerősítették, így inkább adok hangot a furcsállásomnak, semmint várok el tőle valós indoklást.
- Tartok tőle, hogy a társa sajnos már távozott. ─ dörzsölöm meg tarkóm tájékát, amint felelevenedik bennem, mi is történt pontosan. A felállított viszonyrendszerrel természetesen csak találgatok, de mintha a fiatal nő az imént egy nevet említett volna, és egyéb erre tévedt alak híján kénytelen vagyok arra asszociálni, hogy a támadóm nevét lehetett szerencsém hallani az imént.
- Ki maga? ─ nem célom, hogy modortalannak hangozzak, de azért bizalmat sem szavazok neki egyelőre, érthető okokból. Mindenesetre egy gyors pillantással meg tudom állapítani, hogy a testtartása nem fenyegető, és első ránézésre fegyvert sem látok nála. Igaz, ezutóbbit már nehezebb megmondani anélkül, hogy illetlenné válna a fürkészés időtartama, így torkomat megköszörülve mélyesztem zsebembe az inhalátort, hogy aztán orromról lecsúsztathassam a szemüvegemet. Ő segített nekem az imént, így az a legkevesebb, hogy egy ilyen nüansznyi mozdulattal hasonló biztonságérzetet próbálok nyújtani neki, miközben a lencséket törölgetve várom a válaszát.

Mire berohanok a házba, pont előttem zuhan le egy férfi, egy összedőlt lépcsőről. Nagy porfelhő teríti be a környéket, amit köhögni kezdek, és óvatos lépésekkel haladok előre. Ekkor látom a épp kapkod valamiért, alig kap levegőt, és hirtelen mintha egy pillanatra zöldnek látnám a bőrét... majd vissza... -Mr Banner? - közbe már hajoltam is le gyorsan, és oda nyújtom az inhalátort, még csak az hiányzik, hogy itt változzon át nekem Hulkká.
- Remy? - kiabálok fel, reménykedve... de ha nem akarja hogy megtaláljam ha még ott is van, előjönne? Xavier professzor értesített róla, hogy látta celebron keresztül Remy-t végre megtalálta, sajnos eddigi keresései sikertelenek voltak... megannyi mutáns, megannyi hang.. De ahogy pontos koordinátákkal szolgált, azonnal repülőre pattantam, beírtam az irányt, és robot pilóta amilyen gyorsan csak tudott ide hozott. Nehéz volt megtalálni a helyet, már egy ideje bolyongtam a környéken, mivel már ott nem volt, mire idértem. Ekkor mintha láttam volna valami piros fényt a távolba, és a hangzavar, ahogy közeledtem...
- Egyedül van itt? Volt itt? - kérdezem gyorsan, de lehet nem kéne idegesítenem a számára hülye kérdéseimmel. Nem igazán tűnik olyannak, mint aki mostanában lefog nyugodni. - Kérem nyugodjon le... - mintha ez nem szokta volna még jobban felidegesíteni az embert. Legalábbis engem.
Nem tudom mit tegyek, biztos itt volt, biztos Ő volt az... de nem mehetek utána, nem hagyhatom egyedül Mr. Bannert ilyen állapotban. Mi lesz ha átváltozik? Talán itt én lennék az egyedüli, aki megállítja. Ökölbe szorítom a kezemet, miközben nézek az emelet hűlt helyére, majd belevágok a padlóba.
- Hogy segítsek? - fordulok vissza végül Bannerhez. Nem vagyok jó ... nyugtatásban, mármint ... ilyenkor mit mondjak? Vagy jó, ha mondok egyáltalán valamit? - Nem tenne jót a friss levegő? - persze ez Hulk minden gondja, a dohos, poros levegő. Az is biztos, hogy nem kezdek el vele jogázni vagy ilyesmi. Főleg, hogy én sem vagyok valami nyugodt állapotban. Megannyi keresgélés után ez volt a legélesebb, és egyértelműbb nyomom, de elvesztettem... Vajon tudta, hogy itt vagyok? Szándékosan menekül el előlem? Azt hiszi felelősségre akarom, akarjuk vonni a múlt történései miatt? Pont ezt akarom vele megbeszélni..., de így hogyan? Ha nagyon vészes lesz a helyzet meg kell érintenem, de nem szeretnék idáig eljutni.

Környezetébe nem illő szörnyetegként, megvetett lábakkal tűri a tél utolsó ostromait a mára már elhagyatottá vált, s végleges magányra ítélt épület. Ablakai, akár sötétlő szemek, egyedül a komplexum belső világtalanságáról tesznek csupán tanúbizonyságot, hogy így felépített, önnön zordságával teremtsen távolságot közte, és az arra tévedők között. Nekem nehezemre esik eldöntenem, ennek tényét tartom-e irritálóbbnak vagy a gondolat, miszerint ez a viselkedés, illetve a repedezett üvegtáblák mögött megbúvó, anyagtalan feneketlenség nagyon is ismerősen hatnak. Ezuóbbira a Másik, mint akinek délutáni sziesztáját zavarja meg egy nyugtalan álom, irritáltan mordul egyet a mentális falak között, ezzel adva tudtomra egyetértésének el nem téveszthető jelét. Igaz, nemtetszését is ugyanígy szokta kinyilvánítani, és én ennyi közös esztendővel a hátunk mögött már egy ideje lemondtam arról, hogy megpróbáljam dekódolni, éppen melyikről lehet szó. Ebben az esetben, érzelmeim kavalkádja színében nem tér el teljes mértékben az Övétől. Hazugság volna például azt állítani, hogy minden vágyam itt lenni, de bármennyire igyekeztem magamat meggyőzni arról, hogy a hosszantartó elszigeteltség, s egy, a rémálmaimban lerázhatatlan mumusként felbukkanó férfialak kitörölhetetlen emlékének melléktermékeként kezdett el rajtam kiütközni a paranoia, a lábaim már azelőtt vittek előre ezen az úton, hogy fejemben elkezdtem volna összeszedni a cselekvés mellett szóló argumentumaimat. Néha előbb kedesz futni, mint járni... ki nem állhatom, hogy mennyire igaz most Tony mondása.  Még inkább utálom magamban, hogy egy impulzív viselkedést igazolni próbáló Vasember bölcsességgel támasztom alá magamban a döntést, ami odáig vezetett, hogy a térség határában nézzek farkasszemet egy évek óta kiselejtezett kutatóintézettel. Nem, nem ez a legrosszabb. A legrosszabb, hogy tudom, be fogok menni. Már akkor eldöntöttem, amikor ideértem. Vagy talán még inkább akkor, amikor gerincoszlopom mentén először kúszott fel az a régi, jól ismert érzés, ami mindig elöntött, mikor valaki figyelt. Először még nem akartam hagyni, hogy a tudatom előterébe férkőzzön. Magát az alakot sem találtam volna gyanúsnak, ha nem pillantottam volna meg a szemeit. Azonnal Blonsky éktelen haragtól izzó íriszeit juttatta eszembe, onnantól kezdve pedig sepkulálásom lavinája megállíthatatlannak bizonyult. Lehet, hogy Ross embere? Vagy az alak netán a tavalyi látogatómhoz köthető?
- Lopakodási leckéket kellett volna venned Romanofftól, Banner. ─ sóhajtok, feszültséglevezetésként összébb húzva magamon a kabátot, hiába nem zavar a hűvös levegő. A viszonyok nem a legideálisabbak. Az egybefolyó felhőréteg biztosította szürkeség ellenére a terep nyílt, így egy mérföldről is kiszúrható vagyok, fedezéket pedig csak néhány örökzöld tünemény biztosíthat a közelben. De már nem számít. A Kapitány vélhetően nem nézné jó szemmel, amint lehajtott fejjel megindulok az elárvult monstrum felé, azonban alternatívák híján vagyok. Bárki is az, aki nemrég eltűnt e falak között, vélhetően felkészült a konfrontációra. Csak abban reménykedek, miközben a megrongált kerítésen mászok át, hogy elég felkészült is. Az ő érdekében.
A folyosók az ürességtől konganak, ám a levegőben még észrevehető a frissen felvert por. A szemcsék lusta, de idilli táncot járnak a kint felsüvítő szél dallamtalan füttyszavára. A bent uralkodó, feszült csend mellé társként szegül a sajátom, illetve, az Övé. Valósággal megelevenedik előttem, amint a biológiai kolosszus érdeklődve dől előrébb, kíváncsisággal vegyülő várakozással pillantva ki két ablakán. Még akkor sem mukkan meg, mikor az emeletre vezető lépcső egyik foka vészjóslóan roppan meg a talpam alatt. Egy újabb eféle, óvatlan mozdulatra azonban már nem marad időm. Még felfigyelek szemem sarkából a mozduló árnyra, ami elárulja sziluett tulajdonosának pozícióját, ám mielőtt megfordulhatnék, valami hideg, és fémes tárgy érinti torkomat. nem fejt ki akkora erőt, hogy az eszköz nyomást gyakoroljon a nyelőcsőre, s hiába veszek felkészülten mély levegőt, az oxigén útját elzáró szorítás csak nem akar megérkezni. A tartása viszont képzettségről árulkodik, a lábai anélkül értek le két fokkal lejjebb, hogy zajt csaptak volna, és éppen csak annyira húz hátra, hogy ne mozdulhassak ki a bot alól anélkül, hogy ne tenném kockára a biztos talajt, így ragadva közé és a harci eszköz közé.
- Általában nem tanácsos ilyen közel lenni hozzám. ─ ahogy egy támadót fenyegetni sem az, de sosem voltam a konvencionális megoldások híve.
- Gambitet meg nem tanácsos követni, monsieur. ─ erős akcentus, és a kiejtés alapjá nem csak álcának használ más nyelvet. Tehát idegen légiós. A megnevezését viszont nem annyira tudom hová tenni. Katona? Kém?
- Ezzel akkor ketten vagyunk. ─ azt már legalább kizárhatom, hogy Ross parancsait követné. Ha valóban a védelmi miniszter megbízottja lenne, akkor tudná, hogy ezzel a fogással nem ér el semmit.
- Az öreg Nate küldött? ─ a bot egy pillanatra jobban a torkomhoz ér, de még mindig nem préselődik oda, pedig egyetlen csuklómozdulattal el tudná érni ebből a pozícióból. Hezitál?
- Nate? ─ kérdezek vissza homlokomat ráncolva. Egy kérdés megválaszolásra kerül, és két másik lép a helyébe. Hallom, hogy mély levegőt vesz, de mielőtt újra megszólalna, közeledő zúgás hangja kezd beszűrődni kintről. Lassan lejjebb ereszti fegyverét, de nem hagy időt megkérdeznem, miért.
- Désolé, mon ami, ez a végszavam. ─ egy ütést érzek a fejem hátulján, amitől előrebukok és még épp csak sikerül kézzel tompítanom az esést, mielőtt még arcommal tesztelném a lépcső stabilitását. A dohos környezet elmosódik, de nem is kell tisztán látnom ahhoz, hogy tudjam, a rejtélyes alak lelépett. Az már sokkal jobban aggaszt, hogy valami éles hang tölti meg a levegőt. Sípszó? Nem ahhoz túl sokszor ismétlődik. És túl közelről szól.
- Ne, ne most... ─ felmordulok, ahogy agyam regisztrálja a csuklómon pihenő óra pittyegését. Megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy a mélyről feltörő hang legalább még az enyém, ezért kapkodó mozdulatokkal kezdek kutatni a zsebemben. Mint bebizonyosodik, túl kapkodókkal is... az apró tárgy halk koppanások kíséretében pattog le a lépcsőkön, miután kicsúszik a kezemből. Mintha közeledő lépteket vélnék hallani, de nehéz úgy figyelni az ilyesmire, hogy közben igyekszek elnyomni az elégedett morranást a fejemben.
- El kell... ─ már azzal sem törődök, ha leszakad alattam a lépcsősor, minden másról megfeledkezve nyúlok, mászok az inhalátor felé. Ha nem érem el a valóságom utolsó mentsvárát, úgysem ez lesz az egyedüli része az épületnek, ami romokban végzi, én pedig már túl fáradtnak vagyok ahhoz, hogy még egy betontemető alól ássam ki magam.