Ólálkodik egy szúnyog cirka egy méterre Kevtől, a srác hipochondriája bármikor aktiválódhat, amit nem akarunk, van elég baja, szóval vállalom a rovarírtást, csinálok magamnak kihívást belőle. Kerítek üres palackot egy távolabbi partszakaszról, futtában szúrtam ki feltérképezés közben. Micsoda találmány ez a műanyag! Sosem bomlik le, bármikor lehet bele moszkitókat gyűjteni. Az első kiszemelt közelebb merészkedett a törtmásodperces távollétemben. Elraktározom. Ebben mérhetjük, mennyit kellett várni Mirabelre. Plusz mérhetjük majd élményekben. Kell a muníció a pajtinak, ne az aggályokat meg a stresszt pörgesse nonstop vissza. A reakciói azt üvöltik, rászorult erre a kiruccanásra. Tíz évesen vakációzott utoljára. Az normál léptékben is egy másik időszámítás.
Utassal a vállamon keresztültrappolni a tengeren. Mint Jézus. Ilyet hasonlatot sem pipáltam. Tényleg frappánsan szuperál az agya. Ha Mirabel nem tolja vissza ide sötétedés előtt popóját, ez lesz a haditerv.
Hopp! Az ötödik vérszívó landol vérszívás előtt a flakonomban.
Kev barátom újabb formabontó ötlettel rukkol elő.
– Hát figyelj, ennyire nem mentem bele a részletekbe, és gőzöm sincs, ki kivel jár szobára, de… – Fürgén teljesítem a megrendelést. Rábökök az egyik homokból gyúrt helyiség ablakára. – Tessék, a kedvedért ma ott bent csajozik hármasban Hellion, Elixír meg X-Professzor. Fura egy pornó forgatókönyv, de ízlések és ficamok. Nem ítélkezem – tartom fel a tenyereimet. Fáziskéséssel mellékelem a vigyort, mielőtt túl komolyan veszi a vádakat.
Befogom a hatodik szúnyogot, mert vészesen közel repked a pajti tátott szájához. Aztán fene se tudja, hogy működik a képessége, lehet, amúgy is bekábult volna a leheletétől. Izgalmas kérdés, mennyire lenne brutális az én felfogó képességemmel élve szétbomlani. És ezek azok a mellékvágányok, amiken szigorúan egyedül barangolok. Az átlagosság bazi relatív, ilyen kitérőre nem vágyom, ráhagyom egy mosollyal, az én relációmban tarthatja magát akármilyennek. Nem ragadunk le trivialitásokon. Elvont fogalmakon gondolkodni egészségtelen szokás. Okkal volt kettyós az összes filozófus.
Egész jól tartja az iramot. Megtisztelem azzal, amivel keveseket szoktam: tagolatlanul, másfeles tempóban borítom rá a válaszokat.
– A gyártósort kamaszkori lázadás szülte. Gyorsan kellett a pénz és nem akartam kérni. Még szép, Lisa az elsők között szerepelt. Pár napra kicseréltem a múzeumban az eredetivel. Észre sem vették. Random leszólított valami toborzó. Lőttek rólam fotókat egy divatmárkának, de rögtön beleuntam. Kvantum fizika. Nem nagy szám. Kábé az egészet elfelejtettem. Gyakorlás a tudás anyja, én meg az impulzivitás apja vagyok. A gőg meglenne bennem az akadémiai élethez, de a tudományos szemellenzőt hamar elhagynám kocogás közben.
A világ, talán a multiverzum leghosszabb, legelcsigázottabb sztriptízét mutatja be nekem. Az internet bizonyos szegmensein hatalmasat kaszálna ezzel a stop-motion zokni vedléssel. Na, és ezek a hülyeségek óvnak meg a megkergüléstől. Másoknak sosem jut ki a privilégiumból, hogy annyi random, szórakoztató mozzanatnak legyen a szemtanúi, mint én. Tele a fejem egyedi pillanatképekkel. Elkapom a legőszintébb mikro mimikákat.
– Nem vészes – vonok vállat. – Hozzászoktam. Az idő ignorálása pont hiányzik Billy repertoárjából, de ő is hozzám szokott. Összecsiszolódtunk. Elvégre ikreknek talált ki a mutterunk. Anno generálhatott volna magának szupersebességet az öcskös. Bár nem hagytam volna. Egyrészt ne törjön a babérjaimra, másrészt az a teóriám, speciálisan erre edzett idegrendszer nélkül senki nem hozza ezt le hosszú távon.
Sűrű szemöldökvonogatások mellett öklözöm vállon. Tényleg volt múzsája annak a kuka-portrénak. Megnézném, milyen harapósan a srác, felmerül bennem tesztelni is, de kemény munka kiérdemelni a szidalmazásomat – a tendencia alapján valóságokon kell átrugdosni hozzá vagy minimum golyó általi halált halni –, az X-ek eddig nem tettek le hozzá eleget az asztalra. És ha már az asztalra tételnél tartunk…
Előáll a vacsi. Elfogy a kajám. Előáll a fedezék. Elfogy a türelmem. Kedvjavításként szóval tartom Kevet. Rögtön az első infón lehet egyet értetlenkedni, csodálkozni. Valahol tanítják a humort? Lennének jelöltek, akiket beíratnék arra a kurzusra.
– Milyen vicceket? Működik a módszer? Attól sziporkázol? Pedig elküldhetnél párat egy kiállításra, nehezebben másolnám le őket, mint a Mona Lisát, szóval lekörözted művészileg da Vincit. Az, akiért harapsz? Akinek a bádogszájával kacérkodtál? Remélem, véletlenül nem őt gyúrtam ki a homok orgiához Hellionnal. Igen, az isten öcsém. Ő az Empire State Building tetején trónol. A csettintés előtt került ide, aztán elporlasztotta Thanos. Az űrkalózkodást kilencecskén űztük, Kurt, a kölykök meg én.
Mialatt elcsámcsog az uzsonnán, újabb moszkitókat börtönzök be, népes tömegsír alakul az üveg aljában. Mirabel addig kap haladékot, míg el nem érjük a közepét. Tizenhármas karikán belül végződik az univerzum legelnyújtottabb vetkőzös produkciója. Rákontrázok a leggyorsabbal.
El kell töprengenem a kórságokon, az övére együttérzően elhúzom a számat, a sajátjaimat nem sikerül felidézni.
– Hah. Most, hogy mondod, nem. Még sosem dőltem ágynak. Arra passz, ez mennyire a saját érdemem. A tesa gyógyításban is profi, szórná rám az igét az első tüsszentésre. Én nem vagyok ekkora polihisztor, de szólj, és kifújom a koszt a szemedből – ajánlom fel. Kikúráltatnám a teljes enyészetből, ha Loki nem kúrálta volna ki Billyt az OP-ságból.
Sikeres búvárkodásból bukkanok a felszínre. Indiana Jones szintű ereklyét remélek a ládikában, amit felelet gyanánt odamutatok Kevnek. Passzolna a mágikus kincs a szcenárióhoz. A National Geographic territóriumot kezdjük elhagyni az agresszív őslakosok miatt. Nincs ki mind a négy kerekük. Aztán valószínűleg kerekük sincs. Elmaradott banda, zéró civilizáció meg vendégszeretet, pedig milyen príma szexrabszolga vagy bálvány lett volna belőlünk.
Billy belépője eltereli a figyelmem, nem sikerül elkapni a kőkorszaki lövedéket. Balszerencséjükre ettől már majdnem bepöccenek. Learatok egy friss adag indát, bennszülött-csokrot kötök vele a tesó üvegvázájába. Utána reagálom le sietősen a deus ex machináját.
– Mirabel idefingott minket. Várom, hogy észhez térjen és leckét tarthassak neki felelősségvállalásból. Közben nyaralunk egyet Kevvel. – Rájuk mutatok, letudom sebtében az összesismertetést. – Kev, ő itt Billy, a félisten öcsém. Billy, Kev, a legújabb haverom.
Idegesítően ficereg a gúzsba kötött embertömeg, az energialökés sem veszi el a harci kedvüket. Itt villog nekik Wiccan villámokkal meg varázslattal, és ahelyett, hogy hajlonganának előtte, dühödten morognak, a rögtönzött kötélnek feszülnek. A végén Kevnek lesz igaza. Tényleg éhesek. Nem hibáztatom őket, zabálnivalóak vagyunk. Ettől még hamar megelégelem a nyervogásukat, betömöm a képüket levelekkel és szorosabbra húzom rajtuk a növény zubbonyt.
– Nem döntöttem el, simán megtörtént. És mit izgulsz? Erősebb vagy a térerőnél. – Laza csuklómozdulattal intek felé. A besült, köpennyel takart valaga az élő bizonyíték. – Kösz, hogy kikupáltad Kevet és szívesen, gratula a különös ügyfélhez, rászorultál egy csipet izgalomra. Később mesélhetsz róla. Gőzöm sincs, meddig lazítunk itt, szóval pattinthatnál nekünk max faktoros naptejet. – Odatartom érte a markom. – Király. Ugorj be máskor is!
UV védelemmel és a tenger mélyéről kiásott dobozzal fordulok Kevhez.
– Fenébe. A pótkesztyűt elfelejtettem. Na, majd legközelebb. Kenjelek be? – dobom oda a tubust, a ládát meg le a homokba. Mielőtt kinyitnám megakad a tekintetem egy csinos, kerek kavicson. – Tessék! – nyújtom át Kevinnek. – Szemet szemért, fogat fogért. Vagy a kő helyett kenyérrel típus vagy? Hmm. Igazából annak tűnsz. Hozzak egy veknit? – Felpattintom a zárat. Bizsuk, érmék, szétmálló, bőrborítású notesz. Lehangoló. Hát hol a mágikus hatalommal bíró totemem meg az elátkozott tőr? Kikapok egy nyakláncot, semmi szikra, nem lebben elő belőle szellem, hiába dörzsölöm, Dzsinn nuku. Közömbösen megforgatom. – Kellenek? Tudsz belőlük szobrászkodni? – tolom elé lábbal a zsákmányt. Fenékre huppanok. Nézegetem kicsit a helyi törzset. A törzs is nézeget valamit feszülten. Felemelem megint a csillogóra sikált fukszot. Beszarás. A káoszmágust megdobálják kókuszdióval, a gyémánt ékszer bezzeg hipnotizálja őket.
– Tuti szájhagyomány útján fogunk itt terjedni. Hagyni kéne valami konkrétabb benyomást, mielőtt lelépünk – morfondírozok hangosan. – Hívjam ki párbajra a főnököt? Állítsunk magunknak szobrot a táborhelyük közepén? Hagyjunk itt nekik valami modern vívmányt, ami totálisan felborítja a kultúrájukat? Hallod, kezdem érteni, milyen megalomániába csúsztak bele a gyarmatosítók.

Tervezgetek, pontosan két perccel előre kidolgozom a menetrend. Ha lelassítok halandó tempóra, lesz az fél órás program is. Felfedezek, eszünk, iszunk, dínom-dánom, építünk otthont, megnyugtatjuk Kevet, aztán összehordok neki roncsokat meg partra mosott szemetet, amiből alkothat. A szőrös, fingháton utazó lányomtól nem sikerült megvédenem, de az unalomtól garantáltan megóvom.
Felvonom a szemöldököm, eltátom a számat. Jó tötyögősen csinálom, hogy tuti regisztrálja.
– Az én agyam? Á, csak beragadt rajta a fast forward gomb. Néha átugrik jeleneteket. Gyors esettanulmány lenne belőle, semmi extrém. Tuti előbb cuppanna rád a pszichológus a kukafedélbe oltott arcért. Meg a pillantásért, amit a bádogszája kapott.
Rávigyorgok. Túléli az öcskös. Fingot lélegzik, ereszt belőle a görcs. Hagyom, hadd ötöljön-hatoljon ki valami frappáns tromfot, míg feltérképezem a szigetet.
Arra térek vissza, hogy homokozik a pajti. Leguggolok mellé gyúrni egy várat. Félperces építészeti csoda, vizesárokkal, tornyokkal.
– Pár kilométer az nulla távolság, nincs gáz. Fing gáz sem. Két-három embert lazán szállítok. Gyorsabb a teleportálásnál. A kis bamfot a pro bono gyereknevelő projektem miatt várjuk meg. Bocs. – Felépítem az X-sulit a kastélyom mellé. – Az ott te vagy – mutatok rá a miniatűr mására, aki épp szobrászkodik a makett udvarán. – Néha muszáj úgy csinálnom, mintha hatnának rám a fizika törvényei, különben mindenki meggajdulna körülöttem. Az öcsém istensége is nagy port kavart. Egy másik isten lefokozta félistenné, a csapatunk meg fel sem fogta, mi van.
Hátratámaszkodom a tenyeremre, sütkérezem lehunyt szemmel. Csak hajótörött társam vontatott kérdései emlékeztetnek az időre, hogy létezik, és keservesen vonszolja magát előre, hiába ignorálom.
Hű, de utálok meditálni. Életem legpocsékabb másodperce.
– Otthon a továbbfejlesztett Bosszúálló bandával toltam. Voltam űr küldetéseken. Szereltem össze alaplapokat gyártósoron. Hamisítottam festményeket heccből. Modellkedtem. Futárkodtam. Fogadásból összedobtam egy doktori disszertációt, de nem adták oda érte a diplomát. Nehezményezték, hogy lógtam az órákról. Mostanában besegítek az öcsémnek megánnyomozni. – Rámeredek a fátyolfelhő mögé somfordáló napkorongra. Bazi idilli ez a nyaralás. Túl idilli. Kéne hozzá egy csipet káosz, nem? – Hogy mit nem próbáltam? A politikát? – dobom be a random példát.
Növényi ernyőt eszkábálok Kev pörkölődő orra fölé. Várom a következő panaszát. Remélem, kitalál pár nyűgöt, esetleg olyat, amit nem bírok sebtében, óceánjárás nélkül megoldani. Szeretem a kihívásokat.
Röhögök a kommentárján. Érzékelhető tempóban, mert ennyire értékeltem.
– Ja. Lajhárbürokrácia az életem. Szabad álmélkodni, milyen pöpecül bírom. – Felpattanok, és kitárt karral körbe pördülök előtte. – Sármos, barátságos, ragtapasz a speedsterek rossz hírnevére. Pete bá a nyomomba se ért. Főleg a ti gazdaságos verziótok, aki mellkassal kapta el a lövedékeket. Veheted sértésnek. Engem sértene, ha ez a fickó lófrált volna nálunk a világ leggyorsabbja címmel. Kész röhej. A Shinkansen is lefutná.
Kev hosszan gerjed a pancsoláson meg a kesztyűjén. Neki sem fenékig tejfel a mutáns lét. Csóró.
– Engedd el! Hét bamf mellett töltöttem az elmúlt két-hét évet egy kalózhajón. Nincsenek elképzeléseim a személyes higiéniáról. És megmártózhatunk. A bomlásgátlódat baromi effektíven szárazra fújom, ha a trópusi klíma nem elég neki.
Öcsém. Emlékeztet az öcsémre. Ezek bármibe képesek belelovalni magukat, valami külön létsíkon keringenek, ahol mindent százféleképpen szét lehet aggódni, ezerféleképp túlkomplikálni.
Kev, a multiverzumnak hála, menthető. Ráérez a kaland ízére.
– National Geographic élőben – mutatom fel a hüvelykujjam a törzs-szemle ötletére.
Emlékeztet rá, hogy bármilyen élőlényt halálra taperolhatna. Így még zseniálisabb teljesítmény fosni a szúnyogoktól. Mondtam én. Az ő agyát érdekesebb lenne boncolni.
Markába nyomom a fogást, és már dobom le magunk elé a farakást. Húzok köré sziklákból egy karikát, teljes legyen a kemping feeling. Mire enyészet kezű haverom visszatér az UV-védelemhez, kifilézett halakat forgatok a tűzön.
– Nem akarok előítéletes lenni, de nekem úgy tűnt, hiányzik ez a lépés a bőrápolási rutinjukból – ábrándítom ki.
Szerválok még kókuszdiókat, célzott, fürge karatemozdulattal lenyesem a tetejüket. A halak sem tűnnek elég kiadósnak, szóval egy pislantás alatt kiragadok két másikat az öbölből és szálkátlanítva botra tűzöm őket a többi mellé.
A térdemen támasztom a könyököm, az államat meg a tenyeremen. Ezért szoktam előrecsomagolt kaját meg más főztjét falni vagy Billytől rendelni. Megöl a várakozás. Inkább hallgatnám 0.1-en az új komám stand up rutinját. Rázúdítok pár kérdést, hátha megihleti valamelyik.
– Te mit kezdesz a szabadidőddel? Mik a terveid azokkal a szobrokkal? Kiállításra mennek vagy a vitrinnek? Mindenki allergiás a kezedre? Az kurva nehéz lehet. – Ettől engem kap el az inspiráció. – Csináltassak speckó pót kesztyűt? Valóságmanipulátor a tesóm. Gyengélkedik mostanában a képessége, de ezt még lehozná. Megbeszélem vele – döntöm el. – Sőt, bemutatlak majd neki. Sosem árt jóban lenni egy káoszmágussal.
Mihelyt elkészül a hal, befalom a saját adagom, aztán gyártok a fejünk fölé fedelet lapulevelekből meg egyéb helyi alapanyagokból, nehogy Kev bármely testrésze lesüljön falatozás közben.
Lesem, mikor végez.
– Na, akkor jöhet a fürdőzés! – Homokot szórok a tábortűzre, és alsógatyára vetkőzöm. – Ha halat eszel, nem kell utána kivárni az egy órát – előzöm meg Kev légből kapott aggályait egy légből kapott blöffel. – Ezt is bizonyítottam a doktori disszertációmban. – Azzal bevetem magam a tengerbe.
Miután a ráérős úszkálást megunom, megtöltöm a tüdőm levegővel, és eltűnök egy percre hajóroncsot keresni a partvonaltól távol. Moszattal, kagylóval benőtt ládikával bukkanok a felszínre Kev mellett.
– Nézd, mit találtam!
Izzítanám az ujjam feltörni a doboz tetejét, ám ekkor mozgást észlelek az erdőben, a rögtönzött kemping kuckónkon túl. Ráhunyorítok a fák között elsuhanó, sötét alakra. Alakokra. Többen vannak.
– Szerintem a törzs is kíváncsi ránk. – Biccentek szolidan a kukkolóink felé. – Van néhány ötletem. Üdvözölni szeretnének. Be akarnak mutatni áldozatként. Éhesek. Elvakította őket a szépségünk, és másképp fáj ránk a foguk. Elrabolnak szexrabszolgának, esetleg kineveznek bálványnak. Vagy nemes egyszerűséggel jöttek naptejet kérni.
Vállamra kapom a kincsesládát. Ez vicces lesz. Csak Kev ne kapjon gutaütést az izgalmaktól.

Az akció előtt meg alatt belefér egy terepszemle az alkotói roncstelepen. Hümmögök az újragondolt, újrahasznosított szemétkompozíció fölött. Avantgárd. Valószínűleg nem szántok elég mélyen, hogy learassam a jelentését. Annyi fix, hogy formabontó női arcokat rohasztani kukafedelekből, bár azért nem lennék a modell helyében. A műértők szakértelme nélkül, a felszínen szántva, lohasztó és szagos egy hulladékszobor múzsájának lenni.
Aztán ki tudja. A cimbi olyat sóhajtozik mellettem a szuperszonikus sebesség túloldalán, mint aki készül lesmárolni azt a fémfedőt.
Biztatóan rávigyorgok, miután Mirabel kicselezi és ő kétségbeesetten seggért kiált. Beletelik néhány évtizedbe, mire frissül a rendszere, hogy más szótagokat is betöltsön.
– Az öcsém leszázalékolt, fehérre mosott Dzsinn. Tőle szoktam pénzt kívánni. A gyereknevelés pro bono ügy – avatom be. Igyekszem halandó tempóban dumálni, közben tekintélyes pillantásokkal szemléltetem, hogyan zajlik ez a pro bono gyereknevelés. Mirabel nem partner a demonstrációban. Jól lejárat és keveri a bajt, mint anno én. Apjára ütött.
– Akkor annak kampec. Lejár a szavideje. Szétmállik. Elposhad. Összefonnyad. Az enyészeté lesz. Visszatér a természet körforgásába – fejezem be a mondatát, a sok opció közül valamelyik csak betalál.
A pótkesztyű ötletét későn dobja be a közösbe, addigra belerondít az atmoszférába Mirabel szellentése. Ezt a szöveget! Haláli a srác. A bamfolás mint fingtranszport. Zseniálisan gáz. Csodálatos lesz látni a teátrális felháborodást Kurt ábrázatán, amikor előrukkolok neki ezzel.
– Teleport-füst. Nem toxikus, szimplán büdös. – Utólag esik le, hogy hiába nyugtatgatom, a hadarásomat max 0.1-es tempón fogná fel.
Kevin haverunk a fizikai komikum mestere. Lencsevégre kellene kapni a táncikálós tanyálását, de leköt a szülői felelősségvállalás. Arról volt szó, hogy az apáknak marad a szórakozás meg a kacagás, erre megint én fenyítek. Mindjárt feljebb kötöm a nadrágszíjat és összehívok egy megbeszélést a mutterjukkal.
Mire lejátsszuk a családi konfliktust és visszatérek a felfedező túrából, Kev megtalálja az oxigént, amit lihegve, négykézláb keresett a homokban. Inognak a lábai, és megkérdőjelezem az okét meg hogy tényleg rajongana a random kiruccanásokért. Úgy fest a pajti, mint aki képes lenne a saját meglepetés szülinapi partijától szívrohamot kapni.
– Az egyenlítő közelében. Egy másik időzónában. Robinson Crusoe kispályás. A szúnyogokat kiírtom, mielőtt eszükbe jutnál. Van édesvizű forrás pár kilométerre innen. Az éhenhalás unalmas, hosszú procedúra. Sosem vetemednék rá – válaszolok neki. Ha ettől nem is higgad le, a kókuszlétől majd átjárja végre a Hawaii, dizsi, napfény életérzést.
– Nincs szabadidőm, inkább megszabadultam az időtől. És beletrafáltál, muszáj kreatívnak lenni, amikor ennyire ráérsz, úgyhogy sok mindent próbáltam. A dadaság a top tízben van, prímán leköt. És nyugi, túléljük. – Hogy biztosan átmenjen az üzenet, kap hozzá két felmutatott hüvelykujjat. Hihetetlen a kishaver. Többet pánikol Billynél. Hogy lehet ennyit izgulni? Marad bármi másra agykapacitása?
A jelek szerint alig.
– Mi lesz? – kérdezek közbe, mert lassan jön a csattanó. Hú, lehet, szarakodik az észlelésemmel a trópusi izoláció? Nincs külső viszonyítási pont. Ácsorgunk a mozdulatlan, ingerszegény természetben. Vazze. Lehet, mégsem fogom kibírni.
Kev nyavalygása égi manna, éhező vándorként kapok a leégés égető problémája után. Beslisszolok az erdőbe, aztán visszasprintelek hozzá, a látvány jegyében port kavarok hozzá, gyalogkakukk stílusban. Ledobom a földre a szerzeményeimet: méretes lapulevelek. botok, indák.
– Ezt skubizd!
Magával ragad a hév, vagyis hiába skubizza és hiába vagyok bazi technikás, elsietem, túlélési gyorstalpaló helyett bűvésztrükk kerekedik a bemutatóból. Majd a végeredmény kárpótolja. Olyan növényi napernyőt rittyentek neki, merevítéssel meg mindennel, hogy a bennszülöttek kikiáltanának istennek. Vagy elégetnének máglyán. Valamelyik a kettő közül.
– Kicsit kajás vagyok. Te nem? Foghatok halat vagy vaddisznót. Aztán megsüthetjük tűzön. Ha még mindig félsz az UV sugárzástól, a fák között elég sűrű az árnyék – bökök a háta mögött burjánzó dzsungelre. Egész kalandos ez a partra vetettség. Űrkalózból hajótörött. A bamfok utánozhatatlanok programszervezésben. – Tábort verhetünk az ívóvíz közelében. Biztos jó hely. Az itteni törzs is arrafelé lakik.
Mielőtt válaszol, átugrom a szomszédos öbölbe, és fogok két halat. A farkuknál markolva a magasba tartom őket kettőnk között, áttanulmányozom a bambán meredő halszemeket meg a még bambábban tátogó halszájakat.
– Kifilézve és megpirítva étvágygerjesztőbbek lesznek – lóbálom meg őket.  

Billy konzultációt tart, Kurt drámaórát, a Bishopok haditanácsot. Senki nem ér rám.
Miután megkerestem a szomszéd államban is az összes eltűnt kutyát, és megállítottam Tokióban egy bankrablást – eredetileg sushizni mentem –, nem volt más választásom. Szabadjára engedtem a hetesikreket egy világkörüli bújócska kedvéért. Mirabel maradt utoljára.
Fene se tudja, hányszor rohantam el mellette, mire észrevettem: az X-ek háza táján bujkált, a lom-művész kacatjai között. Aztán a jelek szerint megtetszett neki a srác.
Lerántja az egyik kesztyűt a kezéről, és kacarászva ide-oda teleportál vele. Incselkedik. Így ismerkednek a Bamfok: káosz gremlin stílusban. Tisztes távolságból, félig tudományos, félig apai érdeklődéssel figyelem.
Egy ponton vészesen közel hopponál a fiú csupasz mancsához. Kevin Fordnak hívják a pajtit, Wither az álneve és bomlasztó élmény védekezés nélkül kezet rázni vele – nagyjából ennyit derítettem ki róla érkezésem óta. Épp eleget, hogy közbeavatkozzak.
Besétálok a kimerevített jelenetbe. Jobbommal megfogom a srác karját a csuklója felett és megemelem, messze tolom minden romlandótól, a balommal grabancon ragadom Mirabelt és magam elé tartom. Visszalassítok hozzájuk.
– Bocsi, haver – szabadkozom első körben Kevinnek.
Ilyen érzés zabolátlan kölyköket nevelni a civilizált világban? Fárasztó. Az űrben sosem kellett utánuk takarítanom.
Előásom a mélyre temetett szigort, és bevetem a szőrös leányzó ellen:
– Add szépen vissza a kesztyűt!
Nyelvet ölt rám. Irigyen, görcsösen szorongatja a portékát. Fél évszázados farkasszemezésbe bonyolódunk, amit ő nyer, mivel én beleunok.
Előgomolyog körülötte a fekete kénfüst. Mélyet sóhajtok. Rossz ötlet, szagos bamf felhő kerül az orromba. Elengedhetném Kevint vagy a porontyot, de jobb, ha Wither és a kesztyűje egy helyszínen maradnak, plusz ez jó alkalom példát statuálni, szóval teret ugrunk. Míg őket kioffolja a standard időérzékelés, visszalopom a zsákmányt.
Homokos tengerparton, nyári klímában landolunk. Mirabel a kesztyűt keresi, amit rég visszahúztam Kevinre. Karba font kézzel várom, hogy észrevegye. Megtörténik.
Rám emeli a pöttöm ujját, a pirinyó szája hatalmasra nyílik. Van egy „én vagyok az apád” súlyú jelenetünk, de még túl friss neki az árulás, így nem értékeli.
– Mirabel – kezdem komoly hangon, erre sértetten elszublimál. Mielőtt kámforrá válna, teszek egy röpke felfedezőtúrát a szigeten. Végül engedem meglógni az ördögfiókát. Elleszünk mi itt.
– Hmm – kommentálom velősen az esetet, és rávigyorgok Kevinre. – Úgy fest, nyaralunk.
Persze, hazafuthatnék vele, de akkor miből tanulja meg Mirabel a leckét? Majd lenyugszik, megbánja bűneit, visszajön értünk, és emlékezetes apa-lánya beszélgetést tartunk arról, miért nem játszunk Bomlás védőfelszerelésével meg miért problémás eldugott szigeteken hagyni embereket.
– Üdítőt? – Odakínálok egy feltört kókuszdiót.