Csak semmi feltűnés, hozzuk innen el a lányt, lehetőleg gyorsan és tisztán még mielőtt másoknak is eszébe jutna érte jönni vagy kihasználni az ő csodás képességét. Ez minden esetben elég komoly gondolat kellett volna legyen a számomra, de a környékhez kötődő emlékek nem voltak a legkellemesebbek. Tényleg nem akartam találkozni egy Reavers taggal se. Pedig gyakorlatilag már túltettem rajtuk magam, a többiek is részben azon, hogy valaha az „ellenséges” oldalon álltam.
- Jól van. Intézzük szépen és tisztán, lehetőleg feltűnés nélkül. Vettem főnök. – a vicc kedvéért még tisztelegtem is neki, mint a katonáságba – persze csak a kézmozdulatot színleltem most, az éppen elég volt, haptákba nem álltam, annyira nem voltam katonáskodó kedvemben. A humoromból ennyire futotta most.
- Viccet akarsz hallani? Vajon, ha a homlokodhoz érek én is elporladok vagy te gyógyulsz ki a bomlásból? – már el is indítottam felé a mutató ujjam, de aztán szépen valahol a háromnegyed útnál megálltam és visszahúztam a kezem. Még csak az kéne, hogy valami agyi károsodást okozzak a fejében! Ráadásul nem szándékosan! Az egy dolog amikor egy szemüvegesből, nem szemüvegest fabrikálok, de most bevetésen voltunk, komolynak kellett volna lennem és higgadtnak.
Már a körülményekhez képest is. Felsóhajtottam a tudat miatt, hogy szét váltunk. Hát akkor védjük meg őket, amíg ők odafent ténykednek. Gondoltam is, hogy jobb lesz őket kettejüket előre engedni, mert ha az én csodás külsőmmel találja szembe magát a kislány, hát inkább ne most tegyük próbára szegénykét. Tényleg nem volt semmi szükség arra, hogy használja rajtunk a képességét mert még el kellett volna vinni őt az intézetbe is. Xavier direkt szólt, hogy vigyázzunk rá, úgy, mint a hímes tojásra – jó ő más szóhasználattal élt.
- Nem vágom magunk alatt a lécet Bomlás, nyugi. Menj, nézd meg. De vigyázz, a hangjára, ne hagyd, hogy szóhoz jusson! Vagy ha beszél is hozzád ne vedd ki a füldugót! – az ugyanis még megvédi. Ennél jobban nem tudtam volna nyomatékosítani neki sem.
Szépen kikerültem mindenféle akadályt – legalábbis látszólag és nem térítettem senkit se vissza az életbe, maximum akkor, ha szükségszerű volt, de az ilyenek nem érdemeltek újabb esélyt az életre.
- Valaki jár a kis Candicenél. – hallhatnám, amint valaki leadja az infót és felvonja mások figyelmét is a többiek fenti tevékenységére. Nincs más megoldás, mint megtisztítani idelent a terepet. Csak semmi feltűnés. Fejben dől el az egész, hogy miként használom a képességem és mennyire látszik ez meg, ha „rosszra” használom. Az most fog kiderülni. Ennek is van egy szép és árnyalt oldala, persze kikerülni nem tudom sehogy sem. De ha szerencsém van, akkor nem Káin pecsétjét kapom a homlokomra, hanem a karomon jelenik meg a fekete foltok – ezt sajnos nem én irányítom – mint valami rossz himlő. Ezzel csak az a baj, hogy a bűntudat táplálja, amíg ez el nem múlik addig ott lesz.
Meghúzódtam az ajtó mögött, ahonnan hallani véltem az egyik ürge szavait. Tudták a nevét, ez nem volt szép és nem is jó. A végére tényleg patkányírtók leszünk. Nem kellett más fegyver a képességemen kívül most és az összpontosításomon, amit arra használtam, hogy az amit eddig jóra használtam, azt úgymond megfordítottam és mivel rárontani nem akartam ha a csávó kijött, elakarta volna hagyni a helyét, hogy fellépjen és a társai segítségére legyen… nos… Az ajtóban megtorpant, mert a „sötétfonalak” rátapadtak a fejére, mint valami korona és nem tudta mit keres itt. Engem is meglátott, de elfelejtette meghúzni a ravaszt, azt se tudta mit keres az nála. Le is ejtette a kezéből, mintha az valami mérgező dolog lenne. Ezt az erőt próbáltam meg, szépen és lassan a többi lehetséges ellen is felhasználni, ügyelve, hogy a társaimat elkerülje ez, még véletlenül se kapcsolódjak rá Bomlás vagy Pokolfajzat energiájára. Könnyen megeshet. De nem fog.
- Fel a tetőre, a tűzlépcsőn megyünk le. – mert ha itt kellene lehetséges, hogy a kezdetleges szúrokfiú látványom nem volna senkinek sem bizalomgerjesztő. Erre nem mondhatom rá azt, hogy jaj valami bolondos tetoválás, anyajegy vagy hasonló.
- Többen fognak jönni, mindennel nem fogunk tudni elbánni. – recseg egy kicsit a vonal persze, hogy recseg, nem tudom mennyi ment át a szövegelésemből. Valószínűleg olyasmi, hogy „El…őre, …lépcsőn…együnk...le.” A második mondat pedig talán el se jut hozzájuk, nem tudom mennyire teszi tönkre az alanyunk a készüléket.

- Majd szólok, ha valami változni fog, jó? Megígértem, hogyha valami kórságban szenvedsz tőlem fogod megtudni legelőször a rossz hírt. Tudod, erre valóak a barátok, hogy közöljék veled az igazságot. – jól és határozottan háton csaptam volna most őt, ha nem attól tartottam volna, hogy a bőre nem köszönné meg a tenyeremmel való találkozást, ezért csak úgy tettem, mint aki célt mutat éppen a karjával, hogy igen, arra kell menni szépen és csendben. De a csendben való haladás, az úgy tűnt nem volt a mi reszortunk most.
- Befejeztem. – nem amúgy nem, még szívesen visszaválaszolnék Bomlásnak és Pokolfajzatnak is, de nem teszem. Legyünk túl ezen.
Előveszem a füldugaszokat, amiből hoztam eleget, mert sejtettem, hogy valakik lesznek olyan feledékenyek és nem gondolnak erre. Adtam egyet Juliannek és Kevinnek is.
- Próbáld meg nem beleolvasztani a füledbe, kérlek. Mert a végén el kell feküdnöd a gyengélkedő egyik ágyán és addig nem mozdulhatsz el onnan, amíg ki nem halászták a füledből. Ami nehéz munka lesz, ha megtörténik, látom előre. – nem ráijeszteni akarok, csak mondom azt, amit már tapasztaltunk nem egyszer, igaz akkor nem a fülével volt baj, csak téves riasztások sokaságát produkálta.
- Intézd csak, én addig körbe nézek idelent. – nyugtattam meg Bomlást, hogy ő már szépen ügyeskedett az egyik oldalon, akkor óvatos léptekkel elindultam a másik irányba, párszor hátra pillantva, hogy ő még életben van-e, de már eltűnt a szemeim elől, amikor felment a lépcsőn. Csodálatos. Nekem maradtak a lentiek úgy néz ki. Bár inkább csak őrt álltam itt, hogyha fel jönnének megnézni mi az isten történik itt legyen valaki az útjukban. Persze ha rajtam múlott azért igyekeztem nem lelövetni magam, szándékosan a fal szélére húzódtam, hogyha ide toppanna mellém valaki könnyedén hozzá férhessek és meggátoljam a tovább haladásban. Nem kellett nagy sebzésekre gondolni, elég volt a megfelelő helyen eltalálni és már ki is dőlt, mint egy zsák. Egy kis jól irányzott chi-blokkolással, amit az Aang legendájából lestem el – nem amúgy, csak viccelek – arany középutat lehet elérni. Bár reméljük senki sem akar feljönni.
- Óvatosabban Bomlás! – szólok bele a készülékbe, amikor pár lépésnyire tőlem odébb megpillantom őt a plafon volt helyén. – Le ne ess onnan. Kifogni nem tudlak egyedül, ha Julian karja tele lesz. – mellé fog esni, mert vagyok annyira ügyes, hogy ne az útjába álljak, hanem azzal ellentétes oldalra.
- Ne ébresszétek fel a kislányt, ha lehetséges. – azzal elnémultam, mert én sem akartam felkelteni, ha már ott volt esetleg Julian karjaiban. Ki tudja milyen jó a hallása és mennyire érzékeny a hangokra. Ha nekünk füldugót kell használnunk miatta, talán jóra semmiképpen nem számíthatunk tőle se.

- Ne aggódj, csak képletesen fogalmaztam Bomlás. – próbálkozom meg értelmet, adni a szavaimnak, aminek már régen nincs s, látva, hogy mennyire beleélte magát a patkányírtó témába eldöntöm magamban, hogyha egy mód van rá, akkor legközelebb ablakpucoló cégnek mondom magunkat. Ha arról is valami világjárvány jut az eszébe, szó szerint kiugorhatok az ablakon.
- Nem kell, ránézésre is megmondom, hogy semmi bajotok nincs. – ez enyhe túlzás volt ez igaz, de neki nem kellett erről tudnia, a végén azt hiszi, hogy lézerszemem is van, ami átvilágítja a szerveiket és látom melyik belső szervükkel van gond. Ahogy fokozza a dolgokat egyre jobban elfog a gyomorgörcs ettől a helytől.
- Rajtad maszk van, nem fogsz elkapni semmit sem. De mi igen, szóóóval ne vedd le a maszkot csak azután, hogy megérintettem többször is Pokolfajzat vállát, a kézrátételes gyógyítás a specialitásom. – erőltetetten elröhögöm a végét, mert én sem gondolom ezt komolyan, mégis valamivel muszáj felvérteznem magam és ez a humor egy bevetés kellős közepén, amikor az xmennek komolynak kéne lennie és csendesnek.
- Én rád bízom, de essünk túl rajta minél előbb légy szíves. – kontráztam vissza, mert itt lenni annyi kedvem volt, mint tűzben megégett mutánsokat meggyógyítani. Rémesen szeretem azt, ami szép és ha valami megrongálódik, helyre akarom hozni, ha pedig valami nem sikerül túl jól…
- Nekem több barátnőjelöltem is van, hogy ti, hogy álltok azt ti tudjátok, de én szeretnék biztonságban hazamenni hozzájuk. – úgy érzem ezt a barátnő témát csak magamnál sikerült célba értetni, mert őket szemmel láthatóan most más érdekli.
- Persze, tudok. De a lelki terror itt kering a környéken. Szerencsétek, hogy ti nem érzitek. – megint képletesen fogalmaztam csak, de amint még Bomlás is elém áll és zsebkendőt nyújt felém felvonom a szemöldököm.
- Ha ki akarsz égni, majd a bevetés után beavatlak. – döntöttem el s, ígértem neki olyasmit, amit elfelejtek betartani megint, mint azokat a tablettákat, amiket a nem létező bajaira kér tőlem.
- Pokolfajzat elbájolja őt a csodás megjelenésével. Ha szerencsénk van nem lesz aranylázas a kislány és ugrik nekem. – itt, ahogy megállapodtunk, ki is nyitottam az ajtót és engedtem őket előre.
- Füldugót hoztatok? – kérdezem meg csak úgy kíváncsian mellékesen, nem tudom, hogy említettem nekik az is kelleni fog. – Gyerekricsaj meg ilyenek, ha visít a dobhártyátok életben maradjon. – meg amúgy is, ki tudja, hogy mennyire van ereje teljében a kislányocska. Lehet hoznunk kellett volna magunkkal egy másik vele egykorú gyereket, hátha úgy értelmezi játszani visszük a homokozóba és majd visszajöhet estére. Hát nem ez fog történni vele, mert nem hoztunk magunkkal csalit.

A Juhar sugárúton (Maple Ave) voltunk. Nem szívesen voltam itt megjegyzem, két utcányira laktam innen évekkel ezelőtt, amikor még azt gondoltam, hogy az életem másképpen alakul, mint most. De itt voltunk hárman, Bomlás, Pokolfajzat (Hellion) és én ezen a csodás helyen. Ez a hármas tökéletes volt arra, hogy bajt keverjen, de azért voltam velük, hogy valaki visszafogja őket és ha fejest akarna az egyikük ugrani a káoszban, akkor legyen valaki, aki vissza tudja hozni őket az életbe.
- Ne feledjétek, patkányírtó cég vagyunk és azért küldtek ki, hogy kiirtsuk a kártevőket. – vagy betörők, ha Bomlás betegesen bomlasztó ábrázatára nézünk, de inkább úgy voltam vele, hogy kinyitom előttük az ajtót és meglátjuk mi fog történni. De persze az imént csak képletesen fogalmaztam.
- Megvan a kislány neve, nem? Csak ügyesnek kell lennünk és iszkolni vele vissza a tetőre. Nem lesz nehéz? – ez a terv rövidített változata volt, azt még nem nagyon tudtuk, hogy mivel fogunk szembe nézni, nekem már most rossz közérzetem volt és nem Bomlás miatt. Azt már most tudtam, hogy az én Aranyember kinézetemet nem feltétlenül kell először látnia, Bomlást se biztos, hogy előre engedném, de ha megint háton vereget, esküszöm visszaveregetem az ő hátát is annak érdekében, hogy egyben maradjon.
- Pokolfajzat, menj te előre, én majd megyek utolsóként. – engedtem is szépen előre őket, hogyha menni akarnak, menjenek nyugodtan le a lépcsőn. Én nem hiszem, hogy szeretnék most szurokszínű lenni.
A feladat egyszerű volt, mint mindig most is el kellett hozni a helyszínről a kis gyanús xet, aki közveszélyes lehet, ha nincs megfelelő helyen, csak ez egy kicsit bonyolult volt, mert az én környékemen élt. A közelben még biztos vagyok abban, hogy van pár Reavers bandatag, akiben ott él a gyűlölet és a tenni akarás gonosz szándéka. Na ezért nem akartam én itt lenni. Túl sok kellemetlen emlék kötött a környékhez. Olyan, amire nem most akartam emlékezni.
- Essünk túl ezen, minél hamarabb. Várnak a barátnőink! – valamivel motiválni akartam őket, még ha tudtam jól, pár dolog nem úgy motiválja őket, ahogyan engem, szóval biztosra vettem, ezért még kapok jópofa megjegyzéseket, de inkább elfogadom a kanos vagyok megjegyzéseiket, minthogy itt kelljen ülnöm és attól tartanom, hogy bármelyik pillanatban szembe jöhet egy régi ismerős arc, aki megijed az aranyos ábrázatomtól. Én meg az ők meghökkenésüktől nem tudnék hová pillantani, szóval, ha a csajok emlegetése nem elég serkentő, akkor ki kell találnom valami jobbat sürgősen, de akkor meg átlátnának rajtam és kérdeznének, hogy mi az isten van ma velem. Hát az baszki, hogy olyan, mintha itthon lennék, a régi életemet élném, amit meg nem akarok. Ennek a helynek, az emlékét sem akarnám megtartani, még ha a régi otthonom nem ezen a Juhár sugárúton van, hanem kettővel odébb. A környék ugyanaz, gyalog tíz perc és otthon volnék, ez az, ami zavar. Az otthon, rémes otthon gondolata.