Komplett reklámszöveget tolt le mellettem, mintha a szenilis nagyapját győzködné. Kurva biztos, hogy nem egy cserfes technopata fog megtéríteni, viszont az még biztosabb, hogy az én hippi maszlagom ugyanígy lepattogott volna a kocka fejéről. Ergo ráhagytam. A szaros postagalambok szájrándítást kaptak. Nem vagyok nullhuszonnégyes ügyfélszolgálat. Kilazult nála meg a némbernél pár csavar, hogy folyton velem akarnak csevegni.
Kilazult csavar a tökömet. Szivinek a kereke is elgurult.
Egyszer súgott jót a megérzése, akkor sem hallgatott rá. Helyette én hallgathattam, mitől lett belőlem hímringyó. Hiába tűztem minden mondata végére szúrós oldalpillantást, baszott befogni a csőrét. Magyarázta tovább. Kedvem támadt padlógázzal a szembejövő forgalomba hajtani.
Alighogy Mindyt kimosdattam a striciségből, Morozov már a névjegykártyámat tervezte fejben. Megvontam a vállam. Felőlem cégért is tervezhetett, legalább leköti magát valamivel.
Megint verbális székletlazítót vacsorázott. Alig értem utol.
– A flancos fostalicska a garázsban? – fintorogtam. – A nyálgombóc haverod beruházhatna egy normális járgányba. Kijönne abból, amennyit az Alfa Júliája kényes valagára költ majd.
Megfeszült az állkapcsom. Bayville mindig kurva sok volt és még több lett, mióta leléptem. Rohadtul nem én fogok békés otthont varázsolni a kócerájból. Szivi álomvilágban élt.
– Jobban kontrollálom. – Elengedtem ennyivel. Tudtam volna folytatni a béna KRESZ-allegóriáját, mert baszott látványos olajcsíkot húzott maga után, és neki is rég le kellett volna húzódnia, ki a köhögő Isabellák meg kipingált Csodapókok közül, felmérni a károkat. De ki vagyok én, hogy életvezetési tanácsokat osztogassak? Egy kikúrt ezüstkarika tartotta egyben a koponyámat.
A kemping sztorit már nem hagytam komment nélkül. Összehúzott szemmel, homlokráncolva sandítottam rá. Szerencsére elütötték az időt? Örülnöm kellett volna, hogy egy elcseszett harmincas helyett most egy elcseszett korabelit pécézett ki? Akármilyen ingerek ragadhattak rám a szappanoperájukból, inkább a magánzárka.
– Alig várom – öklendeztem fel egy adag iróniát.
Volt hangyapöcsnyi értelem abban, amit összehordott. Mindy pedzegetett hasonlót, bár ő megkímélt a sátrazós, pasizós hasonlatoktól. De már túl sokat filozofáltam gyorséttermekben, franc se fog szokást csinálni belőle. Lesz időnk Szivivel kitárgyalni a képességeinket, hála a pocsék döntéseimnek.
Mindy hánytorgatásánál szöget ütött a fejemben, vajon az őrült tyúk, hogyan érzett rá ennyire. Újrakezdeni egy üres házban, a picsákat. Kurvára nem küldött volna vissza remeteként tengetni a napjaimat. Valahonnan sejtette, mi vár rám.
– Még jó, hogy szubjektív. Mert az objektív adatokkal többre mennél? Mi kell? A cipőmérete? – Röffentek egyet, majd átveszem tőle a kólát. Felszippantom a felét. – Ha sikerül felidegesítened, megtapsollak és átiratom rád Kisasszonyt. Feleslegesen görcsölsz.


Hiába próbáltam nyugtatni, görcsölt tovább feleslegesen.
– Meg – nyitottam ki neki az ajtót, mielőtt elfelejti, hogyan működik a kilincs.
Alig tettünk meg pár lépést, jött a következő pánikroham.
– Jelmez? – Értetlenül néztem végig a fekete ruhán. Semmi bohóc álarc vagy szuperhős szimbólum nem járt mellé. – Ez? – Minek öltözött? Vendégnek egy temetésen?
Átpakoltam a bal karomba a cuccokat, hogy a másikkal betereljem az épületbe.
– Jó vagy így. Szedd a lábad!
Morrantam egyet, amikor már az első fokon a liftért sírt. A fordulónál rákontráztam.
– Az ötödikre. És ne sipákolj! A lépcsők sem ettek még meg senkit.
Némán toltam tovább magam előtt. Öreganyámmal talán beszálltam volna egy pacsuli szagú kalitkába, ami a legkisebb rengéstől is bekrepál, Vöröske viszont köpje csak ki a tüdejét. Ráfér. Milyen huszonéves csitri döglik bele pár emeletbe?
– Túl kényelmes az életed a technológiától. Bazira beletunyultál – böktem oda, miután kifogyott a szuszból. Jól jött a csend. Mindy mellett nem számítottam belőle repetára. – A kutyádat is egy applikáció sétáltatja?
Innen átadtam a stafétát. A szemem sarkából, fél füllel követtem a női rituáléjukat.
– Ejnye! – játszotta a felháborodottat Mindy. – Téged bezzeg lespoilerezett nekem! És igen, bár szeretném azt gondolni, a pozik közül leginkább a barátot űzöm. Nevekből meg főleg a Mindyt koptatom.
Kihúzta mellettem a széket Vöröskének, és begyakorolta a becenevét. Bizarrul hajazott egy túlbuzgó nagymamára.
– Csüccsenj le bátran, Romy! – Térült-fordult, előkapta a hűtőből a gyümölcsleveit meg a rettenetes, erjesztett löttyét, aztán hatféle egzotikus, hányadék szószt. A végére kvázi megterített: tányérok, evőeszköz, szalvéta, poharak. A gyorskaja nem derogált neki, bezzeg dobozból enni, az igen.
Egy harapással betömtem az első burgerem felét, és szándékosan nem reagáltam Morozov meghatott álmélkodására. Tőlem vehette beleegyezésnek a hallgatást. Többet ne várjon. Még mindig egy cseszett mekis vacsora fölött ültünk. Ki a faszom akar fogadott családokról áradozni?
Mindy. Neki voltak ilyen aberrációi.
– Egyértelműen! – Lehuppant velünk szemközt, a blazírt ábrázatomra bökött. – Most is látszik rajta, hogy épp ezt gondolja. Pontosabban mérgelődik magában, mert váratlanul rárontottam az igazsággal evés közben, és túl szégyellős hangosan beismerni. De látod? Nem tiltakozik! Sőt! Nézd milyen ráérősen rág! Ez a teljes egyetértés evidens jele!
Berekesztettem a ráérős rágást, rámeredtem, és leöblítettem a falatot.
– Úgy terveztem, itt alszunk. – Kiszórtam az egyik csomag krumplit egy tálkába. Odalöktem Romy elé. Mindy nem maradhatott ki, rögtön pakolt hozzá a sajátjából. Tukmálta mellé a bolti szószokat, mint háziasszony a főztjét. – Túlélik nélküled reggelig a barátaid?
Mindy előre könyökölt, az állát támasztva, kihívóan fürkészett.
– Először nem tőlem kellene engedélyt kérned? – Válasz helyett hátrafordultam, és a kanapéra készített ágyneműre biccentettem. – Jó, lebuktam. Az ott a tiéd. A vendégszobát Romy kapja.
Kurta bólintással visszatértem a zabáláshoz, ő meg a dumáláshoz. Félóra múlva majd sír a szája, amiért kénytelen újramelegíteni az adagját.
– Az első találkozásunk? Filmbe illő volt – révedt a plafonra.
– Beletolatott Kisasszonyba.
– Jaj, ne legyél ünneprontó! – intett le. – Szóval, úgy történt, hogy éppen rosszalkodott az autóm. Befuccsolt a hátsó kamera, én pedig teljesen elszoktam a tükröktől, így nekikoccantam Lance-nek. Rögtön felajánlottam a kártérítést, az első szülött gyerekemet meg mindent. Tudod, ijesztően bír nézni morcosan! – Széles gesztikulációkkal adta elő az egymondatos sztorit nyolc bekezdésben. Közben azt saccolgattam, melyiküknek súlyosabb a szófosása. – Beleremegett a talaj a balesetbe. És hasogatott tőle a feje. Feltűnt, szóval ott és akkor nem lettünk puszipajtások. Névjegykártyát cseréltünk. Másnap felhívtam, és elvittem hozzá megcsináltatni a verdát. Úgy tűnt, a kocsijában él, nekem meg épp akadt üres szobám. A többi történelem. – Elégedett vigyorral dőlt hátra, és végre betolt egy szem hasábburgonyát. Én lenyeltem a nyögést az almáspite mellé. Fasza érzékkel bontotta ki a lényegtelen részeket és ugrotta át a lényeget. – De mesélj te is, Romy! Milyen az élet Bayville-ben? Mik a tervek holnaptól? Átveszed tőlem a lakótárs pozit?
Fennakadtam az első kérdésen. Mindy látványosan ignorálta a fennakadásom, és bazsalygott tovább Romyra.

– M– Az okosteló nem csak a nettről és a fashionről szól – keltem a védelmükre. – Csomó mindenre jók már, határozottan megkönnyítik az életet. És nem akarok panaszkodni, de már gondolkoztam egy postagalamb beszerzésén. Szerintem a madár hamarabb fordult volna a válaszoddal, mint az SMS – pirítottam a boomerségéért. Mert mobiltelefon tekintetében határozottan az volt! Érdekelt volna Mindy szemszöge az elérhetőséggel kapcsolatban, ahogy láttam Lance őt sem halmozta el azonnali válaszokkal. A bőbeszédűség is mindegyiktől távol állt, így okom nem volt irigykedni. Ellenbe 3in1 stílusa távolról is szimpi volt!
Új karrierjének pedzegetésétől nemcsak beállt a csend, de olyan fagyossá vált a levegő, mint egy hideg téli napon Oroszországban.
– N-ne nézz így rám, mert olyan érzésem van tőle, mintha rosszat kérdeztem volna – laposakat pislogtam Alvers tekintete súlya alatt. – Sok lóvét kerestél – böktem a nadrágzsebére, ahol tipikusan a bukszáját tartotta. – Kigyúrtad magad – mutattam rá a felém eső karjára. – És még egy gyanús hölggyel is kapcsolatot tartasz, aki mindenhez is ért. Mindy ugye valójában nem a stricid? – összevont szemöldökkel sandítottam Lavinára.
– Szerintem kijön az egyenlet, de örülnék, ha megvétóznád. Nagyon kérlek Lance vétózd meg! Túl fiatal vagyok ehhez – nyögtem fel.  
– Ó, szóval ezermesterkedtél! – megkönnyebbülten szusszantam fel. Akkor is elhittem volna, ha ez csupán csak egy cover-sztori. Inkább ez, minthogy élénk fantáziám megalkossa fejemben a Chippendale Alverst, mert úgy leépülök a gondolattól, hogy soha nem épülök vissza belőle.
– De ez elég széles portfólió! Szeretnéd, hogy szerkesszek neked egy új névjegykártyát, amin minden is fel van tűntetve? Egyébként kitartóan osztogattam eddig mindenkinek, aki autós problémával küzdött. Lazenek is mindig mondtam, hogy szerintem rá kéne nézetnie veled Isabellára. Komolyan asztmás szegény hölgyemény! Nagyon csúnya hangja van – írtam le roppant szakmain az emlegetett autó problémáját. Az asztalosságot nem néztem volna ki belőle, pedig amilyen profin üt be a falba polcokat, igazából sejthettem is volna.
– Megértem. Bayville… sok volt – szívesen hozzá tettem volna, hogy most is az. Csak nem akartam elkergetni, miután beleegyezett, hogy marad. Sőt, az is lehet, hogy Lance itt élésével jobb lesz minden. – És hogy érzed, kevésbé irányíthatatlan a skilled a menő fülessel vagy továbbra is felrázod a talajt, ha felhúzod magad csak közben nem robban le tőle a fejed? – örültem annak, hogy talált valami megoldást a talentje kellemetlenebb részére. – Jó, hogy nem maradtál ott sokáig. Indokolatlanul a leállósávban ácsorogni nem szabad, sőt büntetik is – vágtam fel KRESZ tudásommal. Bár vezetni tudnék úgy, miként az elméleti rész megy…
– Egyébként – kezdtem bele tétova hangon. – Fura mikor megszűnik valami, amihez hozzá vagyunk szokva, nem? Mikor elugrottunk kempingezni Csodapókkal legszívesebben a fejemen forogtam volna, amikor nem volt a közelemben annyi inger, amihez szokva vagyok. Nem is tudtam, hogy ennyire függők az elektronikától és most nem olyan Z-genes függésre gondolok. Tökre olyan érzés volt, mintha elvesztettem volna a hallásomat, a gépek hallását. Tökre pocsékul éreztem magamat ettől. Szerencsére elütöttük az időt Csodapókkal, aminek köszönhetően nem erre figyeltem, de akkor is durva volt. Nem lehet, hogy most fura, hogy nem érzed a fejfájást és emiatt rekedtél meg? – egy pillanatig eltűnődtem ezen a szcenárión. – Lehet, hogy tudat alatt új ingerekre vágysz, ami tök jó, mert abból Bayvilleben szupersok lesz – mosolyogva osztottam meg vele ezt az apróságot. Mármint annak hangzik, de a valóságban óriási.
– Igenis, Sir! – szalutáltam, miután megbízott a rendelés feladatával. Pofonegyszerű volt, rutinmunka, még az ujjaim se kellettek hozzá. Igazából tök jó lett volna, ha Lance gyakorol vele, de már azt is értékeltem, hogy a modern technológia mellett tette le a voksát. Ez azt jelentette, hogy elég odaadással és figyelemmel megtéríthető. Bocsika, Brody, nem ellened szól! (Na jó, egy kicsit.)
– Leírás alapján jófejnek hangzik. De ez picit szubjektív nem gondolod? – nyeltem le az epershakebe mártott krumplim végét. Az volt az érzésem Lance valóban bírja a tagot – még ha nem is olyan értelemben –, amiért ilyen szépeket mondott róla. – Olyasmire gondoltam, hogy mondjuk mik idegesítik? Például nem bírja, ha valaki először a bal lábáról dobja le a cipőjét? Szóval bármi ilyen apróság, amire oda kell figyelnem. Tudod, hogy nekem fontos az első benyomás és béna vagyok ebben. Nem akarok cringe lenni – átruháztam neki a kért kólát. Azt reméltem, hogy ezzel szóra fakaszthatom.


Az izgalom kezdett eluralkodni rajtam, ahogy egyre közelebb értünk a célállomáshoz és csak a megállást követően vettem észre, hogy az összes krumplit bepucoltam, ami a menümhöz járt. Pedig be akartam osztani. Ennyit erről…
Érdeklődve pillantottam ki az épületre a kisasszony szélvédőjén keresztül.
– Szóval megérkeztünk? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért, csak egy kicsit hallogatás jelleggel. Lance autóból kievickélése magáért beszélt. Követtem a példáját és én is kikászálódtam az autóból. Mikor egyenesre igazgattam szoknyámat tudatosult bennem, hogy továbbra is a halloween-i jelmezben feszítettem.
– Juj! – rikkantottam fel, mintha minimum olyan gond történt volna, hogy Alvers telibehajtott egy kutyagumit a kisasszony első kerekével. – Szerinted nem lesz fura a jelmez? – fogalmaztam meg a kérdést halkan Lavinának.
Végül jelmezestül követtem az épületbe, hiszen maximum a láthatósági mellény szerepelt a B-opciók között, amit offoltam. Már készültem ráfordulni a fancy liftre, amikor Lance határozottan a lépcső felé kezdett terelni.
– Mi az, nem működik a lift? – érdeklődtem három lépcsőfok után. – Utálok lépcsőzni – tettem hozzá. – Miért nem mehetünk a lifttel? – hangzott el a kövi kérdésem már a lépcsőfordulóban. – Neked van valami problémád a liftekkel? – faggatóztam az első szintre érve. – Tudomásom szerint még senki sem ettek meg – kezdtem neki a másodikra vezető fokoknak. – Mit is mondtál, hányadikra is megyünk? – mikor megtudtam, hogy az ötödikre, majdnem visszaájultam a lépcsőforduló aljába. Alvers viszont rám segített hátulról, hogy még véletlenül se pottyanjak vissza és csak azért is rákényszerüljek a lépcsőmászásra.
– Jeez, Lance! Nem mehetnénk mégiscsak a lifttel? Olyan sok ez a lépcső… – csak azért hagytam abba a panaszkodást, mert a második emeletre érve kifogyott belőlem a szusz.
– Utálom. A. Lépcsőket – szuszogtam végre az ötödikre érve. – Meg… akarsz… ölni… igaz? – görnyedve tapasztottam jobb mancsomat szúró oldalamra.
Csak azért vágtam magamat egyenesbe, mert észrevettem a majdnem lépcsővel szembeni ajtóban strázsáló nőt. Úgy tébláboltam, mint egy elveszett kiskacsa, ki a mamájától várja az instrukciókat. Lance felé küldtem kérdő pillantásaimat, hogy megossza velem most merre tovább. Ő előre viharzott, be a lazán öltözött hölgy lakásába, kinek reakciójából azonnal levágtam, hogy a híres-neves Mindyvel van dolgunk. Még szerencse, mert különben ez az egész nagyon fura lett volna Alverstől.
Felfújt arccal csücsörítve néztem a lakásba beviharzó Lavina után, köszike ám a bemutatást, bro!
Mindy felé barátságosan mosolyogtam, noha egyáltalán nem számítottam ölelésre, tökre jól esett tőle ez a kedves üdvözlés.
– Én is örülök! Nem sok spoilert kaptam még rólad – feleltem. Olyan lelkes voltam, mint egy kiskutya, aki farkát csóválva éli bele magát az egészbe. – Wow, még három neved is van a három pozihoz! –  lenyűgözve ráztam kezet vele. – Rosemarie Morozov. De szólíts nyugodtan Romynak – előztem meg a nevem esetleges becézéseit, melyektől instant falra másznék.
Követtem Mindyt a lakásba, alighogy levettem a cipőmet, majdnem csatlakoztam a lábbelik közé döbbenetemben.
– A fogadott húgának tart? – hitetlenkedve tettem fel a kérdést, miközben bekutyagoltam mögötte. Csodálkozással átitatott tekintetem Lance és Mindy között járt, szinte el sem akartam hinni, amit hallottam. – Lance tényleg ezt gondolja rólam? – elvékonyodott hangon tettem fel a kérdést. – És én ezt most tényleg megkérdeztem hangosan? – kínosan felnevettem majd inkább letettem magamat az egyik bárszékre.
– Szóval, hogy is találkoztatok pontosan? – tudakozódtam a legfontosabb részlet után, hogy valamivel tereljem korábbi bénázásomat. Leginkább Mindynek intézve kérdésemet, Lancenek más tartogattam egy halkabb hangsúllyal: – Kérhetek a sültkrumplidból? – bevetettem a legcukibb nézésemet, amit Arrowtól lestem el. – Neked tök sok van, nekem egy sem. Valaki stresszelve megette, mielőtt ideértünk, nem is tudom ki lehetett az – pillantottam le szomorú, sültkrumpli nélküli hambimra. – Na jó, de, tudom. Csak nem illik mutogatni.

A kormányon doboltam és meredtem magam elé. Kezdett alábbhagyni a redvás eső, ritkábban intettek be az ablaktörlők. Vöröske csúszott le a verbális lejtőn. A szokásos. Hamar visszazökkentem tőle az ismerősségbe, ami a bayville-i tinidrámában elkerült.
Faszom. Ide kellett volna hazajönnöm?
Megrándult a szemöldököm. Köze nem volt Morozov megjegyzéséhez. Szartam bele, mennyire festek marconának, főleg egy kamasz szemével. De ha minden hülyeségen így fog mellettem pánikolni, hamar főbe lövöm valamelyikünket.
– Nincs miből visszajönni, Szivi. Nem hat meg, mennyire tartanak barátságtalannak.
A világ sem mosolygott rám, mire vigyorognék vissza? Ez az, amit a büdös életben nem mondta volna ki neki, viccből sem. A végén depibe zuhan vagy elsírja magát együttérzésében.
Ömlött belőle a baromság. Ha kért volna, akkor sem lett volna válaszom rá. Bermuda-háromszög, mázli faktor meg két maréknyi ráadás. Ja. Hogyne.
Nézhettem utána, mi a fészkes fasz folyt az új házam táján, mert nem magától tanultak meg bűnszövetkezetek elől rejtőzködni, annyi fix. Romyt egy földalatti bunkerben is megtalálta volna a baj.
Ástam magam alatt a síromat. Nekiálltam ki-kicsodát játszani meg a rohadt kapcsolati hálót bolygatni.
Morozov gecire nem segített ki az iszekájolásokkal. Lemondtam róla, hogy épkézláb infót húzzak ki belőle. Puszipajtások meg rokonok a domesztikált macskával és epekedik a kipingált colosért, ennyit vágtam le, és beértem vele. Amíg távolról csodálja a pókját, addig megtartom magamnak a véleményemet. A mexikói kaja meg az egyetlen pozitívum, amit a pelenkás mutáns egylet bármelyik tagja lerak majd az asztalra. Ezt előre elkönyveltem.
Baszottul örültem, amikor eltűnt mögöttünk a ház. Áltathattam magam azzal, hogy józanon tűrhetőbb a csőcselék. Mert Vöröske aztán híres arról, milyen ritkán barátkozik pancserekkel.
Grimaszba gyűlt a képemen a szarkazmus. A boomer meg a texasi redneck duma ott tartotta.
– Nem függök annyira a nettől, hogy mindenhova magammal hordjam. Aki el akar érni, így is megoldja.
Kanyarodás közben vetettem egy pillantást rá. Lelkesen görgette vissza az üzeneteket, és cseszettül nem az én két szavas válaszaimért rajongott. Kieresztettem a fáradt gőzt az orromon. Szép munka, Alvers. Ássad magadnak a gödröt.
Hogy baszódnék meg.
Nem számított, milyen arcát mutatja, a nőszemély egy sziklával is eltrécselt volna. Lyukat beszélhettek egymás hasába. Nem mentem bele a témába. Másfél órán belül megtapasztalja magának. Arra végképp nem fecséreltem szót, ki mennyire „fonti”.
Megfeszült az állkapcsom, rohadt lassan fordultam felé. Chippendale fiú. Itt dögöljek meg.
–  Retro luxus járgányokat buheráltam. Egyedi bútorokat gyártottam. Sima autószerelő és asztalos melók. Mindy kitalálta, hogy a tömött zsebű piperkőcök exkluzív igényeit kell kiszolgálnom, mert abban van a pénz.
Fellélegeztem a lejátszási listától. Még a mosoly is megjárta a pofámat, amit hiányolt.
– Fingom sincs, Romy – morogtam, majd vállat vontam. – Számítások nélkül indultam neki. Baszottul besokalltam. Az egész elcseszett életem a feje tetején állt. Most sincs semmi egyenesben, de legalább elmúltak a migrének. – Fanyar vigyorral gondoltam a fülembe bökött ezüst vacakra. Ez sem az én érdemem. – Nem műveltem nagy dolgokat. Néha muszáj félrehúzódni a leállósávba. Ennyi.
Nem dobtam neki vissza a labdát, hiába érdekelt, ő mégis milyen elkúrt számításokat kalkulált ki tizedmagával. A lelkizés legyen Mindy reszortja. Belehallgatok majd két hamburger között.
– Akkor te rendelsz – engedtem át a feladatot neki meg a baszott zseni mobiljának. Felsoroltam a menüt. Fene fogja órákig pöckölgetni a szaros érintőképernyőt egy technopata mellett.
Amint átvettük a kaját, betoltam egy almáspitét. Az epershake-be mártott krumplijától kedvem lett volna visszahányni. Súlyosan kificamodott az ízlése. A kérdés viszont jó volt. Mit érdemes elmondani Mindyről? Fasz se tudta. Amilyen buzgón kurkászott mások agyában, annyira szeretett kussolni magáról.
– Fárasztóan barátságos. Kibírhatatlanul tudálékos. A te embered – foglaltam össze neki. A többit kideríti magának. Inkább odatartottam neki a kezem. – Passzolj ide egy kólát!


Egy sarokkal odébb sikerült leparkolnom a járda mellett. Átvettem a kajás zacskókat Romytól, és megvártam, hogy összeszedje magát.
Mindy megtalálta a helyét, egy fura, köztes területen vert tanyát, ahol minden háztömbre jutott két-három kávézó meg edzőterem. Elég alacsonyak voltak az épületek, hogy kertvárosiasnak érződjön a környék, miközben fél lábbal belelógott a centrumba.
Betereltem Romyt a régi építésű, felújított lépcsőházba. Elkerültem a flancos, kalitkaszerű liftet és gyalog lódultam meg az ötödikre. A befőttes üvegek után elbírt a kiscsaj pár emeletnyi lépcsővel. Ha nem, rásegítettem hátulról, egy tenyérrel a lapockái között.
Mire felértünk, Mindy a küszöbön ácsorgott, két kézzel kapaszkodva az ajtófélfába, mintha csúzliból akarná kilőni ránk magát. Nem bírtam eldönteni, jógához vagy alváshoz öltözött-e. Boxeralsónak beillő rövidnadrág, kinyúlt póló, ami pont nem takarta rendesen a topját. Figyelmeztetnem kellett volna Szivit, mennyire távol áll a némbertől a szemérmesség.
– Hamar visszaküldtek a feladónak – öklözött karon. Fejcsóválva bezúztam mellette a lakásba. Amíg ledobtam a bakancsomat, ő keblére szorította Morozovot. – Lance szinkronhangja! Szia! Örülök, hogy végre találkozunk.
Kartávolságból, széles vigyorral megbámulta. Nem létezett nála személyes szféra. Se mentálisan, se fizikailag.
– Mindy Lee Duncan – nyújtotta jobbját. Ölelkezés után kezet rázni. Cseszett jó volt a sorrend. – A három az egyben.
Befordultam balra az előtér végében, és lepakoltam a konyhaszigetre. A helyiség túloldalában kitekert jógamatrac, a tévében összetekert bige. A nappalit meg az étkezőt is betöltötte a füstölő tömjénes szaga.
Hallottam, ahogy Mindy beljebb invitálja Vöröskét.
– Gyere bátran! – Vezette oda az egyik bászékhez. – Érezd magad otthon! Lance fogadott húga nálam is családtag.
Levetettem magam szemközt, és felkészültem a tortúrára.
Honnan a pusztulatból támadtak ma ilyen mazochista ötleteim?

– Meg se kell erőltetned magad, valamiért ez a marconaság az alapbeállításod – bukott ki belőlem a nem túl szívélyes megjegyzés. Szép, én itt házalok a szívességért, erre a lelkébe tiprok. Profi vagy, Morozov! Meg se fogok lepődni, ha ezután bemutat a diófának, alulról. Szinte önként jelentkezek az élve eltemetésért. – Mármint nem rosszból, mindössze aprócska észrevétel. Elég ritkán mosolyogsz a nagyvilágba. Nem mintha elvárás lenne vagy ilyesmi, de sokat számít az első benyomáshoz, hacsak nem ez a célod – hadarva próbáltam menteni a menthetőt. Szavaim során kibontottam kezemben gyűrögetett papírt. – Tudod mit? Inkább skipeljük, mert úgy érzem ebből lehetetlenség visszajönnöm – gondolataim zárásául óriásit fújtam a zsebkendőbe.
– Remek kérdés – tűnődtem el, hogy miért nem találhattak még ránk. – Szerintem összeadódik a szerencsénk, sokszorozódik a mázli faktorunk. Sőt, az is lehet, hogy Bayville valójában egy téridőn kívüli hely, egy igazi Bermuda-háromszög! – dobáltam be a random eshetőségeket, melyek nagyjából annyira állhattak közel az igazsághoz, mint kör az egyeneshez. – De hé, korábban sem keresett itt a HYDRA, miért most tenné? Csak mert két maroknyival többen vagyunk? – ahogy feltettem a költőinek szánt kérdést, elég egyértelműen ordított rá egy igen válasz. – Inkább ne is felelj erre! – préseltem össze az ajkaimat. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy nem vonzottunk még ide senkit sem. Noha még így is a paparazzitól és a zakkant rajongóktól rettegtem a legjobban.
Szám széles bizakodó félmosolyra húzódott. Hízelgőnek találtam a bicepszemet érintő dicséretet. Annyira hihetően mondta, hogy kétségem se fért hozzá micsoda bónuszokat kaphatok a megfélemlítésre… egy befőttesüveg ellen. Miért hangzott ez gondolatban mégis annyira szerencsétlenül szomorúan?  
– Ühüm, a macska – helyeseltem. – Tisztes nevén Lili, akivel anno összeköltöztem szeptember elején és akiről kiderült, hogy unokatesóm másodfokon. Egyszer meg kell kóstolnod a főztjét, nagyon király hand-made mexikói kaját csinál. Persze a chili con carnedat nem tudja überelni – mielőtt eljátszanék egy jövőbeli esetleges csodát, hogy főznek rám. – Csodapók… izé… Kaine – pironkodva neveztem nevén mégis kit takar a talányos becenév. – Ő pedig az, aki az ajtóban frászt hozott valamennyiünkre és aki megakadályozta nyár végén, hogy toljak egy isekait – elég legendás volt a „rejtélyes fickó, aki megmentett egy kisteherautótól” – leírásom abban az időben. Pár hónapja, jeez, mintha ezer éve történt volna. – Azóta többször megmentett kevésbé isekai jellegű balesetektől is – tettem hozzá. Nem tudom miért akartam minél inkább a lehető legjobban prezentálni Kainet Lavina előtt. De valamiért vágytam arra, hogy pozitívan viszonyuljon hozzá.
– Persze, feltétlenül! – bólogattam hevesen, miután elkaptam az átpasszolt bunkófont az indulás jeleként. Jellemzően mindig rácsodálkoztam és megrökönyödtem Brody láttán. Mármint könyörgőm, még használnak ilyet és nem csak múzeumokban találkozni nyomógombos mobiltelefonnal!
Kezeim már gyorsírógépként jártak a mobilom kijelzőjén. Se perc alatt megfogalmaztam az üzit a közös csoportba. Hálám jeléül tuti, hogy hozok Lilinek és Csodapóknak valamit a Mekiből! Remélem, hogy tényleg minden rendben lesz mikor visszaérünk.
Aztán áttértem Lance telefonjára… forgattam a kezemben, hogy megkeressem miként is lehet feloldani a billentyűzárt, de esélytelen volt. Így inkább csak a skillemre hagyatkoztam.
– Nem bírom, annyira retro, annyira boomer! Tudtad, hogy a mobilod úgy beszél, mint egy texasi redneck? – fejemet csóváltam a megállapításra, majd visszatértem Brodyra. Megnyitottam üzenetváltásait ezzel a rejtélyes Mindyvel, de hamar szembesülnöm kellett azzal, hogy itt semmi olyan nincs a képben, amire első ízben gondoltam. Tényleg csak egy három az egyben tag. De már most tetszett a stílusa!
– Vettem, hogy fonti neked. Ígérem, hogy a jó arcomat fogom mutatni neki – rajzoltam keresztet szívem fölé. Oké, ez a többleténekkel a lehető legrosszabb komment volt ever. Inkább lepötyögtem Mindynek, hogy jöttünkre másfél órán belül számítson, a Meki felől.  
– Milyen jólfizető melók? Esetleg csajokat nem keresnek ezekre a munkákra? – nem tagadom, hogy néha jól jönne egy-egy bérkiegészítés. A vendéglátás akármilyen menő is, nem fizet annyira rózsásan és az introvertáltakat totál kiégeti. Persze a rugalmas munkának ne nézzük a fogát. – Várjunk! Ugye nem csaptál fel Chippendale fiúnak? – meredtem rá elkerekedett szemekkel. Tökéletesen megmagyarázná a kigyúrt fizikumot és a tömött pénztárcát!
A jó zene kívánságra belőttem azt a lejátszólistát, melyet anno összeállítottam neki „To heal Lance’s headache” címen. Tele volt tűzdelve klasszikus rock muzsikákkal.
– Nem meséltél még arról, hogy miket csináltál pontosan, míg elvoltál. Megtaláltad a számításaidat, amit kerestél? – legalábbis nagyon útkeresés szaga volt annak, amikor úgy döntött környezetváltozásra van szüksége. – És mit csináltál volna, ha nem leplek meg Bayvilleben tizedmagammal? – kérdeztem rá erre a részletre is, mivel a hatodik érzékem azt súgta, hogy valamit nagyon hazavághattunk nála.
– Különben megtiltottam, hogy bárki is a cuccaidhoz érjen, de ha Poison Ian-nél találnád valamelyik szerelésedet… Nos, én figyelmeztettem, hogy az illetéktelen hozzáférések komoly megrovásokkal járnak. Elfogadta az ÁSZF-t, szóval bármilyen eszközzel eljárhatsz – hagytam rá a döntés jogát. Én tisztában voltam azzal, hogy Lance nem szereti, ha a cuccaihoz nyúlkálnak, de úgy fest ezt mindenkinek a saját bőrén kell megtapasztalnia. Én is úgy tanultam meg. Uh… lehet, hogy nem kellett volna ennyire szabad kezet hagynom Lavinának? Laze vajon kivirágozna a diófa alatt, ha elássák?
– Tudtad, hogy az új telókra van app a Mekihez? – tettem fel az ominózus kérdést, amikor befordultunk a gyorséttermek mennyországába. – Jóval olcsóbban kijössz, ha azon keresztül vásárolsz még a drive-in-ben is – tettem szóvá. Sőt, a nagy marketingkampányom alatt már a progit is megnyitottam, hogy prezentáljam miért éri meg használni. – Csak egy kicsivel kéne okosabb teló neked Brodynál! – oké, ez a „kicsi” nem írta le rendesen a valóságot. De azért nem akartam a telefon lelkébe taposni.
Természetesen rendelkezésre bocsájtottam neki a mobilomat, hogyha olcsóbban akart kijönni a vásárlás közben, mert ha már ingyen kaja volt, persze, hogy berendeltem a többiekét is! Neki volt csini-vili, menő, jól fizető állása, mely szerint lazán belefér neki. De ha nem ért a technológia hatalmával szemrebbenés nélkül odatoltam az orra alá, hogy mennyit spórolhatott volna!
– Szóval, miket érdemes tudnom pontosan Mindyről? – úgy faggatóztam róla, mintha a leendő anyósommal készülnék találkozni. Kérdésem közben kihalásztam a Happy Meal csomagból egy sültkrumplit és megálltam, hogy belemártsam az epershakebe, mielőtt szép lassan, madár csipegetve elrágcsáltam. Be akartam osztani, mivel Csodapók extra krumplijából esélyem se volt most csórni.

A taknyos papírzsebkendőt gyűrögette, és akkor még örülhettem, hogy nem a körömágyát tépi. Ráfért volna egy keményebb pszichés görcsoldó. Fogadjunk, Mindy erre is ismert szaros akkupunktúrás pontot, amibe ékszert szúrhat.
Követtem a tekintetét. Latolgattam vele együtt a túlélési esélyeket, ha már eldöntötte, hogy én leszek a ház ura. Tíz hibbant mutánspalánta. Én meg kurvára nem voltam Xavier. Magukra fogják bontani a kéglit, előre borítékoltam. Már csak abban bíztam, összehozzák nekem a kényszerköltözést, mielőtt kihullik tőlük a hajam.
– Rendben, Szivi – horkantottam. – Megerőltetem magam. Nehogy túl jó képet vágjak.
Az utolsó mondatra összehúztam a szemem. Akármilyen ügyesnek képzelték magukat, nem akartam elhinni, hogy lehozták a bujkálást. Nincs az az isten, aki ennyi balfasz szarkeverőt rejtve tart a HYDRA elől, főleg ilyen töménységben, nuku elővigyázatossággal.
– Hogy a picsába nem bukkantak még rátok? Kurva talányos.
Az izomméregetés elvette a téma élét. Szteroidok meg zongorista ujjak, baszki, ilyen ökörségeket is csak ő hordhat össze.
– Egy szót sem szóltam. Pofás bicepsz az – rándult ferde vigyorra a szám. – Összefosnám magam a befőttesüveg helyében.
Rábólintottam. Romy félsz nélkül nem Romy, és hadd omoljon a kégli. Nem analizálgattam, mi a francért tértem vissza Bayville-be, Mindy viszont elmagyarázta volna, hogy nem a ház kedvéért. Prédikációt tartott volna az ismerősségről, az újrakezdésről meg a többi hangzatos faszságról. És piszkosul rühelltem volna, amiért a sallang alatt neki van igaza.
– A macska és Csodapók? – Vetettem rá egy kérdő pillantást, az utolsó szóra pakoltam minden hangsúlyt. Hátha kedve támad felvilágosítani, mivel érdemelte ki az a kimeszelt telefonpózna a becenevet. Nem ismertem a kölyköt, és ott pusztuljak meg, ha pont én csapok fel helyrepofozni a szerelmi életét, de korainak tűnt egy Csodapók „haversrác” után. Az a fürge faszkalap… A síron túlról is grimaszt gyűrt a pofámra.
– Dobj nekik egy üzenetet. Nem hiányzik, hogy valamelyik okos azt higgye, elraboltalak. És akkor már dobhatsz egyet Mindynek is. Számítson ránk úgy másfél órán belül. – Odapasszoltam neki a telefonomat. Bár őnagysága lazán elküldte volna a zsebemből az SMS-t. Legalább így a tudtára adtam, hiába remél pikáns titkokat, nem a szeretőmhöz viszem fel. Legyen elég az a nyálcsorgatás, amit a barátai produkálnak a nappalimban.
Gázt adtam és kitolattam a kocsifeljáróról.
– Három az egyben. Személyi edző, lakótárs és önjelölt agykurkász – morogtam. Nem szerettem felcímkézni a nőt. Akármit mondtam, geci rosszul jöttem ki, és le sem fedte a valóságot. Valamit mégis oda kellett tolnom Romy elé, mielőtt elszabadul a fantáziája. – Néha összevarrnám a száját, de baszott sokkal tartozom neki – vettem be a kanyart az utca végében. A legközelebbi McDonaldsot céloztam be. – Szervezett pár jólfizető melót, szóval meghívlak arra a luxus vacsorára. Csak rakj be valami értelmes zenét.
A drive-through-nál begyűjtöttem tőle a rendelését, és leadtam az enyémmel meg Mindy szokásos menüjével együtt. Az út további részében Morozovra bíztam a dumálást. Hadd csinálja azt, amihez igazán ért.

Szerettem volna elmondani Lancenek, hogyha csak összecsiszolódásról is volt szó, nagyon jól csinálhatott valamit közben, mert érezhetően sikerült hatást gyakorolnia a többiekre. De lekötött a mancsomba kapott zsebkendő, melyet egy halk köszivel háláltam meg. Miután megtörölgettem vele orromat, a ház kérdésénél tovább fejlődött a papírzsebi szerepköre. Hamar stresszlabdává avanzsált, ahogy ujjaim rászorítottak. Hé, legalább nem a körmömet rágom!
– Oké. Max elárverezzük – pillantottam el ismét a kégli felé. A világítás baljóslón derengett az esőfüggöny mögött. – Ha túlél minket a ház – jegyeztem meg egy mély sóhajt követően. Annyira nem akartam, hogy bármi közöm legyen ehhez a helyhez, hogy az az álnok Murphy szánt szándékkal ellehetetlenítette az elszakadásomat. Mindenesetre nem erőltettem a témát, bizonyára Lance is annyira lehetett oda ezért a házért, mint én.
– Azért bízok a szigorú háziúr alakításodban. Mellettük muszáj, különben romokba dől a ház és hiába értesz te vagy Csodapók a tatarozáshoz, kétlem, hogy megérné alapjaiból visszahúzni. És jó lenne nem magunkra vonni a figyelmet, mivel eddig hála az égnek senki nem keresett minket itt – ugyan ezt a kommentet megtartottam magamnak, de azt hiszem ez az egyetlen pozitív tulajdonsága van Bayvillenek.
Kiábrándultan, lefelé ívelt ajkakkal meredtem rá ujjaira, melyek karperecként fogták körbe befeszített bicepszemet.
– Hé, nem ér felvágni a zongorás hosszú ujjakkal! Tökre más az izomfelépítésünk. Nekem már ez is kemény karizomnak számít, oké? – szegtem fel az orromat. Rendíthetetlenül próbáltam bebizonyítani Lavinának, hogy ott van az, amiről beszélek és nem csak beképzelem. Vagy talán csak arra apelláltam, ha én elhiszem, akkor mások is, akárcsak a tündérpor esetében? Az sem effektív, ha nem hiszel benne.
– Lehet, hogy nem olyan látványos, mint a tiéd. De én nem is szedtem szteroidot! – telibe böktem felém eső felkarját Lancenek, melybe majdnem beletört a mutatóujjam. Aucs! Banyek, ez igazi! – Oké, te sem – nyögtem fel. Kézfejemet ráztam, hátha ki tudom kergetni ezzel az ujjamba érzett zsibbadást.
Egyre erősödő görcsöt éreztem a pocakomban, mikor Alvers válaszára várakoztam. Próbáltam nem kimutatni mennyire görcsölök azon, hogy ki ne NOPEolja a parti pénteket. Hiszen benne volt a pakliban, csak annyira nem akartam, hogy ezeket a kártyákat kijátssza, hogyha ez egy SOLO party lenne, akkor most görcsösen szorítanám a lapokat el ne tudja venni egyiket sem tőlem.
– Nem mondom, hogy nincs bennem félsz, hogy esetleg romokban lesz a ház, amikor visszajövünk – bátorkodtam a többesszám jelzőjét használni. – Hát okkal van szükségem a hatásos aurádra! De szerintem Lili és Kaine le fogják tudni hozni – vezettem a tekintetemet először a házra, majd vissza Lancere. – Remélem – tettem hozzá. Komolyan gondolkodóba estem, hogy valóban le tudják-e hozni?
Belém mart az bűntudat. Csak úgy otthagytam őket és még Csodapóktól sem kértem bocsánatot, amiért úgy leteremtettem mikor hazajött. Ugye nem fognak haragudni, amiért most lelépek egy pár órára?
– Szóval… igen? – nem állítom, hogy nem fért volna meg több magabiztosság a kijelentésembe, mint amennyi végül belekerült. Hiába voltam izgatott a parti péntek gondolatát, alig tudtam ereszteni a többieket a fejemből. De hékás, ki ez a…
– Mindy? – kérdeztem vissza töprengve. Miért volt olyan ismerős ez a név? – Ő a személyi edződ vagy a barátnőd? Netán 2in1? – szám széle felfelé görbült, szemöldökeim pedig sokatmondóan megemelkedtek párszor. El se hiszem, hogy Lance elhagyta a várost és nem elég, hogy kipofozott ép testben, de ép lélekkel tért vissza. Plusz a párkapcsolat mérföldkövét is megugrotta?
Wow, lehet, hogy a legközelebbi krízisem alatt nekem is le kéne lépnem?
– Akármelyik is örömmel megismerkednék vele! Szóval egy Drive-in, aztán „Mindy”? – érdeklődve vártam egy kis spoilert a hölgyről. Közben kezeimmel már be is kapcsoltam a biztonsági övemet, hogy esélye se legyen kihajítani a Kisasszonyból.

Az volt a kérdés, mit hoznék le könnyebben: a kanos, iszákos focicsapatot szuperképességekkel, holnaptól franc se tudja meddig, vagy Romy vigasztalhatatlan bőgését, ha magára hagyom velük.
A focicsapat nyert. Először és utoljára.
Persze, hogy Vöröske részben saját vállalásból rohadt itt. Rendszeresen megnehezítette a saját dolgát.
Megpróbált engem is behálózni a hurráoptimizmussal. Kiadhattak volna Mindyvel egy baszott inspirációs könyvet.
– Nem hoztam le Fredékkel. Összecsiszolódtunk. Kurvára nem volt abban semmi extra.
Picsába. Megeredtek a könnyei.
Áthajoltam a lába felett, és előtúrtam neki a kesztyűtartóból egy csomag pézsét. Közben feldolgozta a válaszom első felét. Majdnem állon fejelt, olyan lendülettel tért vissza a lelkesedése. Hullámvasutat játszott a hangulata. Baszottul beleszédültem.
– Van mit, Szivi – válaszoltam fáradt mosollyal a köszönetre. – De szívesen.
Lehetetlen pózba tekerte magát az anyósülésen, és tovább traktált. Nem hozta meg a kedvem az együttéléshez az infó, hogy tulajként bolhafasznyi moderációt remélhettem a bagázstól. Lehet, bevasalom a lakbérüket a szőke sztárocskán. Hadd érezzék a törődést.
– A vakarcsok felőlem azt hisznek, amit akarnak. A papírok sem izgatnak. Csak kettőnk között legyen tiszta, hogy nem tartozol nekem semmivel, főleg nem egy házzal. És ha valaha túl kell rajta adni, tiéd a lóvé.
Megint a képét törölgette. A random üzenetek, amikkel bombázott, elhitették velem, hogy jól van. A fenéket volt jól.
Nem akartam megint zsebkendőt nyomni a markába. Sodródtam a szóáradatával, hátha az elég lesz.
Csekkoltam a láthatatlan bicepszet. Két ujjal körbeértem a karját. Kicsikart belőlem egy vigyort. Aztán ott tartotta a befőttesüvegekkel meg a szabályos esésekkel. Ismerve, milyen tagokkal lógott, az elektromos aurájában jobban bíztam.
Már az első beismerésnél hajlandó lettem volna a gázpedálra taposni. Én is féltem visszamenni, baszki. A magyarázat maradéka szimplán gyomorszájon vágott. Geci szarul űztem a lelkizést, ha azt feltételezte, muszáj könyörögnie nekem.
–  Mehet a parti péntek, Szivi. Nem kell megvesztegetned. Kisasszony is eleget ivott. De itt mered hagyni a haverjaidat? – böktem a ház irányába hüvelykujjal. – Van köztük, aki kordában tartja a többit?
Romy bandája voltak, tele piával meg mutáns képességekkel, papíron az én házamban. Amikor robban a bomba, a mi végtagjainkat is letépi, bárhol vagyunk.
– Ha igen, mehetünk mekizni. Sőt, felvihetlek Mindyhez. A nyakamat teszem rá, hogy kurva jót beszélgetnétek.
Még mindig inkább azt hallgattam volna, mint Romy szipogását vagy a benti gyerekzsivajt.

Egy óriási szippantás kíséretében próbáltam meg visszaszívni kikívánkozó könnyeimet. Lance biztatásul szánt vállveregetésére reszketeg légvétel tört fel belőlem. Olyan érzés volt, mintha ezzel akarna bíztatni arra, hogy nyugodtan itassam meg a templom egereit. De az is lehet, hogy rosszul értelmeztem és pont az ellenkezője volt a célja.
Az érzelmeken futó operációs rendszerem azonban mindenáron a sírás mellett akarta letenni a voksát. Egész felszabadító érzés volt, hogy mindezt elmondhattam Alversnek és nem kellett tovább magamban őrizgetni. A többieknek féltem erről beszélni, mert nem tudtam, hogy mit gondolnának azután, ha így kifakadok. Hiszen még azt sem mertem elárulni nekik, hogy mennyire féltem visszatérni ide. Ráadásul most azt sem mondhatom, hogy bocsi, akkor most inkább kiköltöznék. Az olyan lenne, mintha cserbenhagynám őket…
Tudtam, hogy önzőség volt marasztalnom csak azért, mert egyszer már annyival megkönnyítette az itt lakást. De úgy éreztem nem tudom lehozni enélkül a régi, ismerős, stabil pont nélkül.
– Oksi, kövessük akkor az agendát – bólintottam rá arra, hogy rendszerezve navigáljunk keresztül a témákon.
Természetesen rögtön az első pontnál szólni kívántam, de csak a légvételig jutottam. Lavina még egy rendőr által intett megálljnál is hatásosabban emelte fel a kezét. Ennek fényében eszem ágában nem volt közbeszólni, hanem kivételesen magamban tartottam a kommentáromat. Kemény egy percig, azt hiszem ez új rekord!
– Köszi – meghatódva pislogtam Lance felé, amikor együttérzését fejezte ki. – De részben önálló döntés volt – csak félig mutatott be az Élet. Bár tudnám mit vétettem ellene…
Akárcsak most is.
Szám lefelé biggyedt, amikor Lavina elkezdte kifejteni, hogy miért is nem ő az én IRL Obi-wan Kenobi mesterem. Azt hiszem nagyon nem érezte, hogy micsoda hatalom van a kezében. Ott volt a több éves tapasztalata Freddel, Varanggyal és Pukkanccsal. A maguk módján ők is nehéz esetek voltak! Kicsit emlékeztett saját önbizalomhiányos pillanataimra. Kár, hogy nem tudtam mi ellene az orvosság.
– Többre vagy képes annál, mint amit gondolsz! – nálam pedig ezerszer többre. Mondjuk utóbbit nem nehéz abszolválni. – Persze... megértem, hogy nem akarsz maradni – szuggeráltam a kezemben szorongatott poharat. – De szerintem Fredék után simán lehoznád – folytattam kisebb szipogásokkal kísérve. Zsebkendő híján az alkarommal törölgettem meg az orromat.
Szomorkás válaszom alatt lassan jutott el tudatomig Lance korábbi mondandójának értelme.
Hitetlenkedve kaptam fel fejemet és görbült felfelé szám széle, mikor felfogtam: a maradás mellett döntött, még ha ideiglenesen is.
– OMG, Lance, köszönöm! Ez nagyon sokat jelent nekem!! – legszívesebben átöleltem volna, de az autó kialakítása megóvta hálám kifejezésétől. Így csak lelkesen egyenesbe vágtam magam és egész törzsemmel Lance felé fordultam.
– Egy biztos, hogy a házra nincsen szükségem – pillantottam el az épület felé. – Ha az anyagiak miatt aggódsz nem szükséges. Óriási segítség számomra, hogy maradsz! Mivel mást a hálámon kívül nem tudnék adni amúgy sem, fogd fel fizetségként vagy nem tudom – dobálóztam a random eszembe jutó lehetőségekkel. – Az egy dolog, hogy okkal nem írhattam nevemre. De egyébként sem vágyok rá, hogy még ez is idekössön – vállaim beestek, ahogy ezt kijelentettem. Pedig nem a ház tehetett arról, amik itt történtek. Könnyebb volt, hogy legalább ezzel el tudtam különíteni magamtól. – És hidd el, addig jó, ha a többiek azt hiszik, hogy a tiéd, mert addig egy icipicit moderálják magukat – fűztem hozzá. Beszédem végén gyorsan megtöröltem szemeimet, mielőtt megneszelhette volna a könnycseppjeimet, amik immáron félig örömükben hullottak volna.
– Szuper ötlet, menjünk! Elmesélhetnéd hol voltál és miket csináltál eddig, alig lehetett téged elérni online – izgatottan fészkelődtem az ülésben. – Azt látom, hogy kondibérletet váltottál. Képzeld, én is edzettem. Fogd csak meg! – feszítettem be karomat, felvágva bicepszemmel. Ott volt valahol, csak kicsit kellett keresni! – Sőt, már ki tudok nyitni egy befőttesüveget! – oké, „néha” előfordult, hogy kellett egy kis rásegítés Csodapóktól. – És tudok szabályosan esni! – újfent előbb csacsogtam, minthogy elmém felfogta volna Lance kijelentésében a királyi többes hiányát. Lavina határozottan szólóban akarta tolni ezt a küldit…
Reméltem nem hajít ki a kocsiból, hogy IRL prezentáljam a szabályos esési metódust.
– Izé… Félek visszamenni – vallottam be lehajtott fejjel. Az sem érdekelt, hogy ez most megfutamodást jelent! Egy picikét, na jó, nagyon tartottam attól, hogy esetleg Lance igazából csak azért mondta az előbbieket, hogy békében leléphessen innen. Őszintén tartottam ettől a szcenáriótól...
– Nem vagyok túl jóban az alkohollal és attól tartok, hogy ezt tintában ázás nélkül nem lehet lehozni. De a parti péntek emlékére elmehetnénk mondjuk enni egy pizzát? De egy Mekiben is kiegyezzem. Nem tudom te hogyan vagy vele, de farkaséhes vagyok! – kijelentésemet igazolandóan gyomrom hangosan felmorgott. Szégyenlősen húzódtam vissza az ülésben.
– Fizetem a Kisasszony italát? – pislogtam felé bizonytalanul előre szökött vörös tincseim mögül. Komolyan nem lett volna akadály számomra a benzinpénz! Van Revolut a mobilomon.

Jól bebaszta az ajtót. Összekoccantak tőle a fogaim. Elfelejtettem, milyen istentelenül topa. A nosztalgia kedvéért visszanyeltem a káromkodást, hagytam mentegetőzni meg bénázni a két teli kacsójával. Évekbe tellett mire kitalálta, melyik poharat szánja nekem.
Megemeltem a fedőt. Kávé szaga és színe volt a löttynek. Halleluja. A benti bababörzén lemondtam a koffeinről, Vöröske esti meséje viszont más tészta. A hatodik érzékem jelzett, azt krákogta, mindjárt beindul a szófosás, és stimuláns nélkül belefulladok.
Kortyoltam egyet. Perzselte a torkom és geci fura utóíze volt. Nem csodálkoztam rajta, hogy flancos pörkölésű, ízesített szarokat nyakalnak. Már amikor nem whiskeyt nyakalnak vodkával.
– Bevált a terv, Szivi. Rohadtul megleptél.
Benyomtam az ablaktörlőt és ráhunyorítottam a „kipofozott” kéglire. Helyrerakták, az tény. Túl csinos is lett.
Közömbösen iszogattam a túlspilázott kávét a túlspilázott ház előtt. Egyiket sem éreztem a sajátomnak. Elengedtem az egészet. Romy épp csak belekapott a szónoklatába. Én már elkönyvelem, mi lesz a vége: beadom a derekam. Mi mást csinálnék? Kipaterolom őket az utcára? Bayville-ből? Ezt a lyukat pont nekik meg a magamfajtáknak találták ki, olyan korcsoknak, akiket minden más menhely kivetett magából. Tököm fog bírát meg főnököt játszani.
Körbelögyböltem a pohár aljában maradt kávét, és lehajtottam.
Kurvára nem értettem, miért vagyok annyira elégedett. Elfogyott a kávém, és Szivi arról papolt, milyen hányatott sorsú élesített bombákat gyűjtött egy fedél alá. Lett volna fontosabb része a szónoklatnak, például, hogyhogy nem volt máshova mennie, miért nem szólt, vagy mi a nyűgnek íratott a nevemre valamit, aminek ő perkálta ki az árát? Mivel levegőt venni is alig hagyott időt, kénytelen voltam várni a lényeggel.
Sci-fi szappanoperát rittyentett nekem: bugyikba fulladó mágus-popsztár, tetszhalott nagybácsi, titkolt unokahúg, gyilkos szervezettől szökött kísérleti alany, dimenzióutazók meg űrlények. Olyan képeket mutogatott a kölykökről, hogy a saját anyjuk sem ismerte volna fel őket.
Hol a mobilra, hol Vöröskére meredtem. Hiányérzetem volt. Máskor rég sajgott volna a fejem.
Romy végre oxigént engedett a tüdejébe. Nem hogy a fonalat, rögtön a kibaszott gordiuszi csomót kellett volna felvennem. Aztán kibogozni.
Beismerte, amire addigra mindketten rájöttünk: rémálom az egész, de ez van, nincs mit tenni. Összezuhant a végére. Nekem meg fingom sem volt, mihez kezdjek. Fészkelődtem, a kormánykereket szorongattam, elnyomtam egy morgást. Végül felé nyúltam, hogy vállon veregessem, vigasztalásként vagy faszom tudja minek, de amikor kikiáltott az utolsó reményének, visszarántottam a karomat.
Picsába. Pocsékul választott maga mellé az embereket.
– Szivi… – nyögtem. Hátrafésültem a képemből a nedves tincseket.
Mi a redvás francot kéne csinálnom? Magyarázzam el neki az egyértelműt, hogy kibaszott gáz ötlet bármit rám bízni, főleg egy focicsapatnyi kamaszt? A kurva életbe. Hol van Mindy, amikor kéne?
Ha nem lett volna elég az érzelmi zsarolás, bedobta a szükségem van rád dumát.
Felsóhajtottam, és lehunytam a szemem. A tompa frusztrációm tovább tompult. Mi a fasz lehetett a levegőben?
– Haladjunk sorban, Szivi. – Megtámaszkodtam a kormányon, és felé fordultam. – Nem kell a hely tulajdonjoga. A te pénzed. A te házad. – Feltartottam a tenyerem, mielőtt közbekotyogna. – Nem azért mondom, mert haragszom. Értékelem. Hatalmas gesztus. De baszki, Romy, nem fogadhatok el tőled ajándékba egy épületet, csak mert barátok vagyunk.
Beraktam a tartóba a poharat. A felszabadult kezemmel meglapogattam a térdét.
– Sajnálom, hogy visszakergetett ide az élet azok után mennyi szaron keresztülmentél.
Hamar visszahúzódtam a térfelemre, a karjaimat összekulcsoltam a mellkasom előtt. Mindy akármennyit lelkizhetett velem, ez kurvára nem lett könnyebb.
– Nem tudom, mire van szükséged, Szivi. Azt garantálom, hogy nem rám. Esélytelen, hogy rendet tudjak tenni a haverjaid között. Ezt te sem gondoltad komolyan. Tudod, hogy nem ilyesmire találtak ki – mosolyogtam rá fanyarul. – De… – Szusszantam egyet. Előre bántam minden szót. – Fenébe… Ha az bármit segít rajtad, maradok. Egy darabig – tettem hozzá gyorsan. – Amíg kitalálod, valójában mire van szükséged.
Oldalra pillantottam a ház ablakaiban derengő fényre.
– Ma jobb lenne máshol éjszakáznom. Van az a mennyiségű betintázott tinédzser, amit már nem bírna el a barátságunk.

Olyan sprintet vágtam le a háztól a Kisasszonyig, hogy még egy sportfutó is megirigyelte volna a sebességemet. Mindezt ráadásul az italok kilöttyintése nélkül hoztam le!
Bevágódtam az anyósülésre. Borzongva fészkelődtem az ülésben, hogy kényelembe helyezzem magamat. Tekintetemet körbe vezettem az ismerős járműben, esetleges eltéréseket keresve. Végül ügyetlenül becsuktam az ajtót… Csuktam? Nem tudtam bemérni a lendületet és szabályosan becsaptam!
– S-sajnálom! Tele a kezem – hoztam fel mentségül, enyhén megemelve markomban tartott poharakat.
Először a bal mancsomba tartott italt nyújtottam Lance felé, azonban félidőnél meggondoltam magamat és kicseréltem a jobb kezemben tartott pohárra. Rá kellett jönnöm, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy melyikben lehet a kávé. Ezért meg kellett állnom ebben a szörnyen nevetséges közjátékban, hogy végig gondolhassam valóban a bal kezemben van az, melyet Alversnek szántam.
– Azért kihoztam hátha megszomjaznál. Tejmentes, zéró cukorral és még forró – rábíztam, hogy végül az erőfeszítéseimért cserébe megissza vagy sem. Odabent nem tudtam eldönteni, hogy a tömeg miatt kérette magát az előbb, avagy más állt az elutasítás mögött? Mindegy. A lényeg, hogy így legalább nyertem magamnak egy pohárnyi időt.
– Bocsi, hogy így kellett megtudnod. Igaz, meglepetésnek szántam eredetileg, hogy itt vagyunk és kipofoztuk kicsit a házat. De, ha tudtam volna, hogy jössz… – ráharaptam az alsó ajkamra. Inkább meg se indultam ezen a leejtőn.
– Szóval… muszáj volt eljönnünk a Mi casából, mert Ugróegér, vagyis Niel rajongói kiszagolták, hogy nálunk lóg. Esküszöm, hogy mindegyik őrült volt! Semmi privát szférát nem hagytak se neki, sem pedig nekünk. Csomót fotóztak, videókat készítettek a lakásról. Lesték, hogy mikor tudják elkapni Nielt, pontosan olyanok voltak, mint ragadozók a prédájukkal. Minimum tízen akartak házasságot kötni vele. A tulajt is kezdte zavarni a tömeg, szerinte a virágai nem viselték jól az óriási zajt, amit keltettek. Hát, mi sem viseltük túl jól. A zaklatás miatt a rendőrök is bekerültek a képbe, a hatóság mellett ráadásul ott volt a HYDRA is, akikkel számolnunk kellett. Muszáj volt eljönnünk onnan, mielőtt ránk találnak! Az egyetlen hely, amire gondolni tudtam pedig Bayville volt – beszédem közben kitartóan szuggeráltam markomban tartott poharat. Nagyon, nagyon nehéz volt visszajönnöm ide. Viszont muszáj volt a többiek jóléte érdekében.
– Megvettem a maradék spórolt pénzemből Mystiquetől a házat. A tulajdoni lapokat viszont a nevedre írattam. Egyrészt, te régebb óta éltél itt, így éreztem fairnek. Másrészt téged nem vadász senki sem. Sajnálom, hogy önként döntöttem erről és nem egyeztettem veled – félszegen pillantottam el Lance felé. Őszintén remélve, hogy nem földel el emiatt a diófa alá.
– Tudom, hogy kiakasztóak így elsőre! – inkább nem adtam még át a szót, ezt mielőbb el akartam mondani neki: – Jóarcok mind! Kaine az, aki nyár végén megakadályozta, hogy kilapítson egy furgon. Meg ami azt illeti, azóta többször is megmentett. Viszont egy másik dimenzióból érkezett és emiatt nincsen hova mennie és képzeld, segít abban, hogy megtaláltam a Papámat. Lili az unokatesóm, akiről a Los Angeles-i kirándulásig nem is tudtam, hogy a rokonom! Laze olyan idegesítő tud lenni, mint egy fiútestvér, de egyébként a maga módján jószívű. A saját papája a HYDRA megbízásából kísérletezett rajta, a tesóját pedig fogva tartják. Niel is családi krízisben van, extrémen összeveszett a tesójával, az otthonának meg annyi, a Mágiaügyi Minisztérium pedig nem az otthonosságáról híres. Gwen, Miles és Lacey szintén másik világból pottyantak ide és még nem találtunk szervezetet, kik másik dimenzióból érkezőkkel foglalkoznának, emiatt nekik sincs hová menniük. Crystalnak véletlenül elloptam a kutyusát: Lockjaw-t. Mentségemre szóljon, hogy azt hittem kóbor jószág. Miközben visszaszolgáltattam neki a kutyust, kiderült, hogy egy turista, ráadásul egyenesen a Holdról, vagyis egy igazi Sailor Moon! Felajánlottam neki, hogy maradhat Bayvilleben, ha cserébe nem jelent fel, amiért eltulajdonítottam a kutyáját. Freddy önéletrajzzal és motivációs levéllel érkezett. Képzeld, az X-ek nem segítettek neki, jelenleg a gonosz nagybátyjától menekül és csak a szüleit szeretné megtalálni ő is. Említettem már, hogy neki sincs hol élnie? Davidet egy sikátorban találtuk meglőve és azóta itt lábatlankodik, vagyis lábadozik – vettem egy nagy levegőt elhadart monológom után.
Túlságosan belemélyültem az előadásba ahhoz, hogy olyanokkal foglalkozzak, mint az oxigén pótlása. A bemutatóhoz telefonomat is segítségül hívtam. Arról mutogattam a sztárfotókat, akiről aktuálisan szó volt. Természetesen csak a legjobb profilukról! (Vagyis a leggázabb képeket vettem elő, amit a mobilomon tartottam róluk. Csupa szeretetből! Meg azért, mert viccesek.)
– Kész agyrém, tudom. Szerintem is az… De nem űzhettem el őket! – jelentettem ki megrökönyödve. Hátra dőltem az ülésben, melyen hátam szép lassan lefelé kezdett csordogálni. Mellkasomra tettem a mobilomat, kezemben pedig szép lassan a pörgettem jobbra-balra poharamat.
– Nem mehetsz el Lance, te vagy az utolsó reményem! – kijelentésem során hangom megremegett, könyörögve néztem fel Lavinára. – Láttad, hogy mennyire elevenek, képtelen vagyok kordában tartani őket – sűrű pislogásokba fogtam, amiért kezdtem homályosan látni a szemeimbe gyűlt könnycseppektől. – Nincs nekem karizmán annyi pontom, hogy hatásos legyek. Nem rendelkezem tekintélyt parancsoló aurával, mint te. Nekem csak béna elektromos van, ami ráadásul ön-és közveszélyes. Nem is olyan rég megint elszabadult – folytattam szipogó hangon a beszédet. Eddig annyira kényelmes volt menni az árral, hogy észre se vettem, hogy valójában evező nélkül tolom egy léket kapott csónakban és süllyedek.
– Nem akarlak elkergetni a saját otthonodból, de a többieket sem szeretném elküldeni. Őszintén nem tudom, hogy mit csináljak – elcsuklott a hangom. Alvers távozási szándéka sokkal jobban megviselt, mint a Testvériség drámai feloszlatása utána. Attól tartottam, ha most rátapos a gázra, akkor soha nem teszi rükvercbe az autót, hogy visszajöjjön ide.
– Lécci, maradj itt Lance! Szükségem van rád – cincogó hangon kérleltem a maradásra.