Sok változás áll be egyszerre. Módosul a szélirány, a levegő, mint károgó varjú, súlyosságával telepszik rá élőre, s élettelenre egyaránt, hogy hirdesse a fejünk felett készülődő égiháború kérlelhetetlen közeledését. De nem csupán a légkörben figyelhető meg elmozdulás. Ahogy a kulcsok a jobbomban landolnak, a hozzájuk társított szóbeli engedély pedig még a fülemben ekhóz, egy pillanatig Elsa arcán felejtem pillantásomat. Nem teszem szóvá, de benne is változást érzékelek. Beszédes a pír, visszahoz némi színt, hogy ellensúlyozza az enyhe sápadtságot, a hangjában rá nem jellemző megingás bújt meg, nem beszélve a váratlan csókról, ami valahogy különbözik a múlt éjjel kapottól. Valamit nem mond ki... de joggal merülhetne fel a kérdés: valóban én vagyok a megfelelő személy ahhoz, hogy ilyesmit felrójjon valaki másnak? Végül a nemleges válasz felé billen a belső mérleg, így a szavait, ajkaimat makacsul összezárva tartva, egy kurta hümmögéssel nyugtázom, egyaránt osztva ezt ki arra, amit a sérüléseiről árul el, és arra, hogy az én kezembe adta az irányítást. Persze ez nem jelenti azt, hogy az énem rohadék oldala ne akarná tovább húzgálni az oroszlán bajszát egy olyan megjegyzés elejtésével, hogy egy természetfeletti adottságokkal rendelkező profihoz képest egy küldetés többet kivett belőle, mint gondoltam. Valószínűleg bármikor máskor el is sütném, ha a saját lelkemet nem akarnák éppen a harag örökké éhes, s acsarkodó kutyái megtépázni. Mutatóujjamat átdugom a kulcstartó karikáján, hogy a csomót megpörgethessem, gyermeteg pótcselekvésként, elvégre ez a minimális mozzanat aligha nevezhető elegendőnek a feszültség levezetéséhez, fejemben az aprócska fémtárgy mégis egy veszélyes, véget érni nem akaró lánc formáját ölti, melyet ha megszorítok és megpördítek, visszaránthatom a feneketlen bendőjű vérebeket, hogy az izzó fegyver segítségével oda száműzzem őket, ahol mai ellenségeink kötöttek ki végül. Ahová valók. De a kulcs hasztalan, és én ezen égett, szenes ízzel a számban vagyok kénytelen ráadni a gyújtást. Olyan könnyű volna ujjaimat a kormány köré szorítani, mígnem a kifejtett erőtől el nem fehérednek bütykeim, hogy teszteljem, meddig kapaszkodok bele eltökélten ebbe a hangtalan méregbe. Olyan könnyű, s olyan hasztalan, hogy az már szánalmas, és ettől a ténytől csak tovább izzik az Eric által kapott kiképzés edzette falakat perzselő tűztornádó.
- Azt hittem, hogy kettőnk közül az én reszortom a hallgatás. ─ szólalok meg akkor, amikor már némi távolság költözött közénk és a Lower East Side közé. A megviselt raktárépület már egy ideje eltűnt a látótávolságból, esti sziluettjét végig követtem tekintetemmel, hiába tudom, hogy a fizikai távval még nem hagyunk magunk mögött semmit. De, kivételesen, az leülepedés kedvéért, hajlandó vagyok fenntartani ezt az illúziót. Már csak azért is, mert valami fura sejtés azt súgja, hogy ez az, amire az anyósülés elfoglalójának szüksége lehet a kezdeti percekben. Ám most, hogy azok a szemek már leperegtek a homokórában, megpróbálkozok visszarángatni Elsát abból az orkánból, amibe a gondolatai, az imént lezajlott események zavaróan élénk emlékképei vezethették.
- Bár, ha éppen azt gyakorlod, miként fogadd el, hogy a legtöbbször igazam van, a legkevésbé sem panaszkodhatok miatta. ─ rizikós húzás ez a részemről, belátom, de a célom az, hogy ezúttal támaszként használjam fel a máskor talán sokkal nyersebbnek ható modoromat. Ezáltal próbálok felajánlani valami ismerőset, amit stabil talajként használhat, míg az elméje, az állandó fókusztól vélhetően elviselhetetlen hatásfokon pörgő idegek megpihenhetnek. Számítson akrámilyen elitnek a szakterületén belül, neki is szüksége van kapaszkodókra. Nem mondja ki, ilyen szempontból bosszantóan egyformák vagyunk, de ez mit sem változtat az igazságon.
- Úgy néz ki, az informátor végül jó nyomon járt. ─ sovány vigasz, de a ma este folyamán kétlem, hogy többen lenne részünk, így akár hangot is adhatnék neki. De nem a megnyugtatás miatt hozom fel. Tekintettel arra, hogy az emberünk már csak egy üres, mozdulatlan húszsák, megnyugvást nem igazán lehet találni ebben a parányi pozitívumban, mely haldokló gyertyalángként pislákol felénk valahonnan az alagút vége felől. Az idő lehet az egyedüli megmondója, hogy végérvényesen kialszik-e vagy mindez egy főnix-folyamat bevezető szakaszát képezi. Sajnos, én nem rendelkezek a hit ajándékával ahhoz, hogy reménykedhessek az utóbbiban, de az ő lényében még meglehet ez a képesség. És ezért érzem fontosnak, hogy előrukkoljak végre azzal, ami megágyazott az elmémben, mióta láttam sápadtságát a raktárnál.
- Ha a látottak után ki akarnál szállni, senki sem hibáztatna érte. ─ nem mintha bárki más hallhatná kettőnkön kívül az elhangzottakat. Azonban amellett, hogy sosem voltam jó a köntörfalazásban, hasonlóan problémát jelentő aknamezőnek számít számomra minden, ami személyes kötöttséget sugallna. Szavaimban ennek ellenére feltárható a rejtett jelentés: "Én nem vetnélek meg érte." Hogyan is tehetném? Semmivel nem tartozik nekem, már nem, hiszen a birtokában álló tudást és információt már a rendelkezésemre bocsátotta. Továbbá eleve jobban belekeveredett, mint eredetileg szerettem volna. Összevetve mindazt, amit eddig láttam, azokkal a történetekkel, amelyeket Erictől hallottam, ő ízig-vérig Bloodstone. De ettől még ez az én háborúm marad. Bukásra kárhoztatott vagy sem.
- Gondolom, nem akad véletlenül valahol a városban egy eldugott edzőtermed a luxuslakás mellé, ahol kieresztheted a gőzt. ─ jegyzem meg, már-már mellékesen. A mozgó célpontokra való lövöldözés csak annyi időre verte láncra a haragot, amíg tartott. A saját viharom csitításában pedig nem segít sem a saját érzelmeim kibogozása, sem a mai vereség. És mintha a kozmosz is nekem akarna igazat adni, felmordul az égbolt efelett a rothadó város felett.

Nem hiszem képes lettem volna vezetni, így átadtam Danielnek, ami szerintem soha nem fordult elő. Cullen se vezethette Lady-t. De annyira telítődve vannak a gondolataim, hogy kizárt dolog volt, én hazáig elvezessek baleset nélkül. Démonok. Kisebbekkel persze, volt dolgom. De ez más volt. Talán tanultam róluk, talán olvastam róluk, de konkrét megszállást soha nem láttam. Manipulációt, intelligenciát tőlük. A szörnyek mások, ösztön lények, és intelligenciával rendelkezőkkel pedig egyezésre lehet jutni. De ez túl okos, intelligens, és szándékosan okoz az embernek nyomort. Itt van Danny. Teljesen tönkre tették, és hiába mesélte el a dolgokat, annyira részletesen soha nem merült bele. Nem igazán tudtam elképzelni, ez hogy tudja ennyire szétszedni, és elkeseredetté tenni az embert. Mindig harcosnak képeztek, hogy ne adjuk fel. De ez, a lelkedet támadja. A szívem szorul össze érte, és ez engem is megzavar. Nem szabadna ilyet éreznem, megesküdtem soha többé nem fogok. De ez már... kezdem úgy érezni, több mint egy baráti segítség. Őszintén aggódtam érte, és most még jobban. Elakarom kapni azt, aki sanyargatja... Hangja ébreszt fel, éber álmomból, és igyekszem magamhoz térni. Meg is érkeztünk? Mikor történt ez?
─Igen, és többször is rávilágítottam ez mennyire nyomasztó. Most csak bemutattam.─- jegyzem meg poénosan, de cseppet sem hangzik úgy.
Legtöbbször igaza van? Erre jó ízűen felnevetek, miközben felérünk a lakásba. Na kezd a humorérzéke is kiéleződni. Fáradtan, koszosan, sérülten lépünk be a lakásom biztonságot rejtő menedékébe. Jól megtanultam magam biztonságba helyezni, és lefedni. Rúnák, kisebb varázslatok, ami nem nagy kunszt, némi babonás amulettek. Mióta Danny szinte beköltözött dupla védelmet emeltem a démonok ellen. Bár nem tudom egy magasabb szintű ellen érnek e, vagy ér e bármi. De már egy ideje kutatunk, és találtam pár trükköt, amit a biztonság kedvéért alkalmaztam.
─ Jó nyomon járt, és ez lett a veszte. - sóhajtok, miközben levágom a cuccaim. ─ Nem vonhatunk be még egy külsőst, ez túl veszélyes. - húzom el a szám, majd eszembe jut az öcsém. Azonnal üzenetett küldök neki, hívni nem érdemes, soha nem veszi fel. ─Nagyon remélem jó vagy, Öcsi. - elkezdek járkálni, majd Danny szavai kissé mellbe ütnek.
─Úgy nézek ki, mint aki feladja? - nézek rá harciasan. ─ Segíteni akarok neked Dan, hogy normális életed lehessen. Nem fog ez a pár nyamvadék elriasztani, és te se.- - ha már itt tartunk. Közben rezeg a telefonom, öcsém írt, hogy persze jól van,miért, mi történt a haverjával. Gyorsan pötyögök, hogy ma nem érek rá,majd holnap részletezem, felhívom, és vegye is fel. Ma nem lennék rá képes.
Danhez lépek, miután elteszem a telefont, és nyomatékosítom szavaim erejét, némi erős, nézéssel. Nem hátrálok meg, és komolyan gondoltam. A kérdésére meglepődök, hogy így akar, edzéssel eressze ki a gőzt. Bár rám gondol, de tudom inkább magára. Csak elmosolyodom.
─Hogyne lenne, még nem mutattam meg? A tetőtéren. Oda bejutsz jelszó nélkül. Én még kérnék egy kis időt, össze szedni magam, lemosni ezt a sok szart, és meginni egy nyugtató teát.-
Oh tea, most semmire nem vágyom jobban, mint egy jó teára.
─ Fél óra múlva találkozzunk ott. - miközben elmegyek mellette, belevágok a karjába. Majd gyorsan lefőzöm a teámat, és bevonulok a szobámba, miközben megiszogatom, zuhany... hosszú zuhany...
Majd össze szedem magam, megiszom a tea maradékát, felöltözök edző cuccba, feltűzöm a hajam. Végig a történteken járt megint az eszem, de valóban az edzés segíteni fog. Lehet jobban tudja mi kell nekem, mint én magam? Na jó kislány ezt nem játsszuk el még egyszer. Felsietek a tetőtérrel, ahol az edzőterem van. De a látvány egy percre... megtorpanok. Oké láttam nem egyszer pucéron is, nem hogy félmeztelenül, de a látvány...Azért egy picit még is más, távolabbról... Oké kislány szedd össze magad. Az tuti, hogy igaza volt, a figyelmemet máris elterelte. Csak megköszörülöm a torkomat.
─Teát nem kértél volna? -ennyi? Komolyan? Közben leteszem a bögrémet.  Ez baromi szánalmas volt. ─ Látom... elkezdted nélkülem.- elcsuklik a hangom, majd mutogatok... vagy mi.

Amennyiben ez egy átlagos, esti kiruccanás lett volna, több, mint valószínű, hogy visszavágnék valami olyasmivel, mint egy "Nem szeretheti mindenki hallani a saját hangját." Most, a történtek miatt enyhén nyelvemre harapva bent tartom ezt az élcelődést, hogy felhorkantva kesernyés nevetés töltse meg egy pillanatra az autót. Betartom a sebességkorlátozást és még emberi módon is beszélgetek valakivel? Úgy fest, kezdek kifordulni magamból és rühellem ezt az érzést.
- Biztosíthatlak róla, hogy a gondolataim hangoztatása sem lenne kevésbé nyomasztó. És én szeretem a kettő közül a kisebbik rosszat választani. ─ ami nem csak a jelenlegi körülményekre igaz. Kilencvenöt százalékban elmondható rólam, hogy nem én vagyok a legpozitívabb személy ezen a szaros sárgolyón. A maradék öt százalékot fenntartom azokra az esetekre, amikor egy-egy éjszakára akarok felszedni valakit. Mondható ez szükséges módosításnak, ugyanis a természetfeletti dögök, furcsa halálesetek és átkok hallatán nem sok nő szokta ledobni a bugyiját. Úgy tűnt, Eric tapasztalatból beszélt, mikor megosztotta velem ezt a felbecsülhetetlen bölcsességet, erre a rohadéknak volt pofája eltűnni a föld színéről, mielőtt elmesélte volna a mögötte húzódó sztorit.
- Ez, és talán valami más is. ─ csak úgy nem kerülhetett volna sor megszállásra. Valamivel sakkban tartották. Az, hogy ez a démoni kabátujjba rejtett ütőkártya vajon megfélemlítés, zsarolás vagy egy üres ígéret volt-e, már sosem fog kiderülni. De ahhoz, hogy egy halandó eljusson a leigázás fázisába, idő kell. És bizonyos fokú nyitottság, kooperáció mindkét fél részéről. Ami arra enged következtetni, hogy a szerencsétlenül járt nyomorult nem ma került kontaktusba az entitásokkal. Ilyen módon pedig már sajnos az is megkérdőjelezhető, amivel az imént vigasztalni próbáltam. Ha sikerült a fejébe férkőzni, talán egy kecsegtetőnek csengő alkuval, akkor az, ami nála lehetett, már a kezdetektől fogva nem ért semmit. A démonok csupán játszadoztak vele. Ezáltal, velünk is. Még egy lélek, ami olyan helyen élvezheti a luxuskárhozat a kényelmetlenségeit, ahol a Necrohoz hasonló, kénbukéjú férgek kiélhetik rajta beteges vágyaikat. Mindezt viszont már nem mondom ki. Ahogy neki is említettem az imént: két opció közül a kisebbik rossz. Ahogy megannyiszor máskor, most újfent a hallgatásom az.
- Egyetértek. ─ ezen a ponton már rég nem arról van szó, hogy valaki mennyire profi, milyen jó minőségű eszközökkel rendelkezik, vagy, mint például Elsa esetében, mekkorát tud ütni, ha arra kerülne sor. Ez másfajta játszótér, másfajta elvárásokkal. Szabályok? Pft, ha valaki nagyon optimistán akarna ennek a betonfalnak nekirohanni, lelke rajta. Szó szerint. De szabályokról aligha lehet beszélni. Ez ma talán a Bloodstone család képviselőjének is bebizonyosodott. Ebből következik az, hogy nem bízhatunk másra feladatokat, legfeljebb akkor, ha meg kívánjuk öletni az illetőt, mert az a jelek szerint gyorsan elintézhető.
- Jobb, ha megírod neki, hogy húzza meg magát egy pár napig. Ne lépjen kapcsolatba más vadászokkal, akkor se, ha azt állítják, hogy élet-halál kérdése. ─ a leginkább akkor ne. Nem gondolnám, hogy démonok megcéloznák Elsa öccsét, de ha megpróbálnának eljutni hozzá, ez egy olyan eszköz volna, amit jó eséllyel bedobnának, hogy sikerrel járhassanak. Az érzelmi zsarolás egy jó, és kézenfekvő taktika, márpedig ha a srác kicsit is hasonlít a nővérére, akkor feltételezem, nem lenne immunis rá. Jobb, ha éber marad. Akkor is, ha ezt néhányan a szívtelenséggel tennék egyenlővé. Elvakultan és jogtalanul, szerintem.
- Nem ezt mondtam, Bloodstone! ─ komolyan ezt sikerült leszűrnie a kijelentésemből? Nem tudom, hogyan jutott arra a következtetésre, hogy a kiszállás egyet jelentene a feladással, de két teljesen különböző szótárat használhatunk, mert én sose tekinteném ezt visszavonuló fújásnak. Inkább racionális, érthető döntésnek. Gondolom, élni akar, és ez nem róható fel senkinek. Sokat elmondhatna erről az, hogy még én sem kötök bele egy ilyen érvelésbe soha, pedig én aztán szeretek kötekedni és átkozottul jó is vagyok benne. Nos, ebben is.
- Értékelem, de azt hittem, már tisztáztuk, hogy a normális életet pár éve kidobtam az ablakon. ─ mármint, most őszintén, annak, amit csinálok, és amiből ő kiszállt még valamikor az érkezésem előtt, melyik része mondható normálisnak? Fenevadak acsarkodnak rám, igen, de még ha ez nem is lenne így, akkor se volna opció ebből az életmódból a kiszállás. Legalábbis, nem tudom, mi lehet pontosan az ő definíciója a "normális" életről, de én nem látom reálisnak, hogy bármikor a jövőben letelepednék és családot alapítanék.
- Miért nem vagyok meglepve? ─ mert persze, hogy egy ilyen tehetős famíliának, olyan otthonnal, mint az övé, van saját edzőterme. De ez kivételesen egy pozitív meglepetés, ami miatt nem fogok nekiállni panaszkodni. Kell a levezetés.
- Vettem! ─ enyhe lódítás, már az induláskor tudtam, hogy nem fogom bevárni, de mivel ismer már annyira, hogy számítson ilyesmire tőlem, nincs miatta akkora bűntudatom, mint amekkora egy normális embernek lenne. Fél óra. Az nekem fél óra előnyt jelent az izmok bemelegítésében, és abban, hogy szívem dobbanásaira püfölni kezdjem a láncon lógó, sötét zsákot. Elvesztem az időérzékemet, de ez egy jó érzésű zsibbadás, és Necro szavain kívül minden mást sikerül kiűznöm a fejemből. Majdnem mindent, de a részleteket tekintve, ezt már győzelemként írom le.
- Miért? Talán ennyire angolos a kisugárzásom? ─ egy kis gúnyos mosoly villan át az arcomon. Tea... jó vicc. Sose voltam egy teás srác.
- Remek megfigyelés. Csatlakozol? ─ azért azt megvárom, míg kimutogatja magát és csak azután nyúlok a félre száműzött, fekete pólómért, egy kaján vigyorral a képemen.

Kivételesen hallgatok rá, és megírom az öcsémnek, hogy egy ideig vegyen vissza, és menjen biztos helyre. Szépen kérem rá, ami egyenlő azzal, hogy komolyan gondolom, és ne vegye fél várról. Aggódó vagyok, így sokszor csak túlgondolásnak tűnik a figyelmeztetéseim felé. De tudom nála is van egy darabka a köböl, így megtudja védeni magát. De akkor is, most nem akarok kockáztatni. A lehető legjobban különbözünk ilyen téren. Ő engedelmes, és ha nyomatékosítva kérik valamire, akkor megérti, és teszi azt, amit mondanak neki. Vagy megkérik, ugye, mint ezesetben.  Biccentek Dannynek, hogy Cullen rendben lesz. Bár még soha nem találkoztak. Fuh nem is tudom bírnák e egymást... egyébként kíváncsi lennék, ha megismerkednének...  na jó előtte, viszont el kell intézni pár mocskot. - Tudom, hogy nem ezt mondtad, de számomra azt jelenti. Megígértem valamit, nem? Segíteni fogok neked, akár tetszik akár nem. És tisztázni tisztáztad, de én akkor is elfogom érni, hogy normális életed legyen... mindenki megérdemli, még te is... - hűha őszinteség roham, ez nagyon nem jó. Még mielőtt túl vészes lenne a dolog.- De tudod mit ,jól esne püfölni. - így elmagyarázom neki, hol találja meg az edzőtermet, én pedig megyek össze szedni magam. Ami kicsit hosszabb időbe telik, mint terveztem, de a tea energiával járat át, így készen állok, egy kemény edzésre. Viszont a látványra nem készültem fel. Ahogy belépek földbe gyökeredzik a lábam, és igyekszem össze szedni magam. Zavaromba teával kínálom.
- A tea meghosszabbítja az életedet, lehet a démonjaidat is kiűzi, bár elég nehéz dolga lesz veled. - mondom gúnyosan. - Oh ember, azt a rongyot a kedvemért fel ne vedd. Nehéz estém volt, és elég szörnyű dolgot láttam ma, legalább ezt add meg nekem. Ha már ennyit dolgoztál rajta...
Vigyorodom el kajánul. Majd megragadok egy botot, és hozzá is vágok egyet. - Most megmutathatod mit tudsz nagyfiú. Ígérem nem esik komoly bajod, de ha igen majd ellátom a sérüléseidet, annyi baj legyen. - forgatom a szemeimet. A zavaromat igencsak így tudom elhessegetni, és vigyázok ne vegye észre, remélem sikerrel jártam a figyelem eltereléssel. A küzdelmünk igencsak játékosra sikeredik, őszintén kicsit hagyom magam, amire nagy akarat erőre is szükségem van. Így inkább egymás ingerlése lesz az egészből, de nagyon jól esik....
- Ohhh, állj, állj! - szólalok fel hirtelen. - Esküszöm az egy mosoly volt!- mutatok az arcára hitetlenkedve, és egyben rémülten.

Ismerem az érzést, azt a leküzdhetetlen erőt, ami örökké járó motorként hajt arra, hogy befejezd, amit elkezdtél. Nem kéne meglepnie, hogy az ő múltjával az ilyesmi szintúgy jelen van, sőt, talán még hatványozottabban is, mint a hétköznapi emberek esetében, hiszen ebben a szakmában az elvarratlan szálak támadófelületet biztosítanak. Az olyanok pedig egy szempillantás alatt az életedbe kerülhetnek. Gondolom, az öreg Ulysses kezeskedett arról, hogy a lánya ne kövessen el ilyen amatőr hibákat. Az, hogy ebben az esetben az elvarratlan szál történetesen az én ügyem... nos, mondjuk úgy, hogy hízelgő. De nem próbálok meg többet belelátni, mint ami. A küldetés még nem ért véget, és ha Eric itt lenne, szokásos, tárgyilagos hangján emlékeztetne arra, hogy a küldetésnél nincs fontosabb. És igaza lenne. Mindig igaza volt. Hogy kapná be, akárhol is van.
- És ebben az esetben mire kell gondolni a "normális élet" alatt? Kertes házra háziállattal? Grillpartikra a szomszédokkal? ─ elvigyorodok a puszta gondolatra is, de nem azért, mert annyira idillinek hatna a mentális kép, hanem azért, mert annyira abszurd. Az előbb még ugyan sikerült megállnom, hogy rávilágítsak arra, hol hibás ez az elképzelés, de végül csak elbukom a csatát és kikívánkozik belőlem, hogy éreztessem a dolog lehetetlen mivoltát. Nem fogok úgy tenni, mintha a mostani helyzetem a legkevésbé sem aggasztana, de nem változtatott radikálisan semmin. Nem állította az életemet a feje tetejére.
- A mi tudásunk nem igazán egyeztethető össze egy családbarát környezettel. ─ szándékosan élek a többesszámmal, mert bár tudom, ő kiszállt, ez továbbra is ugyanannyira igaz rá, mint rám. Ennél fogva szerintem jobban át fogja érezni, mire próbálok utalni. Ha épp nem azt csinálnám, amit ma, mégis mihez kellene kezdenem? Tegyek úgy, mintha sosem kellett volna ravaszt meghúznom? Tanítsak néhány kölyköt az utcában önvédelemre? Az ilyesmi szép és jó, de az én természetem nem ilyen. Nem értek a taknyosokhoz, emberkedvelő sem vagyok, hogy összejárjak valami haveri körrel sörözgetni és kibeszélni, hogy kinek és miért megy az agyára az asszony. Sosem érdekelt az ilyesmi.
- Kösz, de a fizikai démonok ellen hasztalan lenne. Arra meg, ami a fejemben van, mást használok. ─ értse, ahogy akarja, de azért egy villanásnyi időre megengedek magamnak egy pimasz félmosolyt. Abban azért szerintem egyetérthetünk, hogy a körülményekre való tekintettel nem most kezdem el keresni a hosszú élet titkát. Teában biztos nem.
- Nehéz este? Mesélsz róla? ─ tükrözöm az ő korábbi gúnyos hangnemét, hogy tovább könnyítsem a téma súlyosságát. Ha hangosan kimondja, valamivel könnyíthet az érzésen. Ezt Eric említette még régebben, ellenére annak, hogy sem ő, sem én nem fogadtuk meg soha ezt a tanácsot. De ettől még valakinek bejöhet, hátha éppen Elsa lesz az, aki megerősíti, hogy működhet.
- Tudod, vannak, akik fizetnének is a műsorért. Ha már ennyit dolgoztam rajta. ─ mindig nagy örömmel tölt el visszafordítani valaki ellen a saját szavait, ha már egyszer ilyen nagylelkűen adta a kezembe az illető az adott fegyvert, ahogy ő tette éppen a hozzám vágott bottal. Hab a tortán, hogy emellé még zavarba is hozhatom. Ki gondolta volna, hogy épp a híres Ulysses Bloodstone lányára leszek majd egyszer ilyen hatással?
- A gyakorlás értelmét vesztené, ha visszafognád magad, nem? ─ értem én, szupererő, meg minden. De ha csak a tíz százalékát adja bele, mert nem akar nekem ártani, abból egyikünk sem fog tanulni semmit. Ha belefutnék olyanba, aki hasonló adottságokkal rendelkezik, mint Elsa, nem árthat időben kitapasztalnom, miként tehetem magamnak a lehető legfájdalommentesebbé a találkozást. Márpedig nem akarok az ellenállhatatlan vonzerőmre hagyatkozni, mert nem hiszem, hogy mindig olyan szerencsém lenne, hogy a sors csak női támadókkal hozna össze. Nem panaszkodnék miatta, ha mégis.
- Nem tudtam, hogy ápolónői képzésben is részesültél. ─ azok alapján, amiket az öregéről hallottam, egyáltalán nem lepne meg, ha kiderülne, hogy az általa biztosított taníttatás ilyesmire is kiterjedt. Kétlem, hogy magán a férfin kívül bárki tudta volna, pontosan mennyi minden lapult abban az elmében. Azt se tudhatom, leírt-e mindent a naplóiba. Részt vehetett akár olyan eseményekben, amikről nem akarta, hogy bárki más tudomást szerezzen.
- Spórolsz a támadásaiddal. ─ adok hangot a meglátásnak, miután az első lendítéseken túl vagyunk. Ahogy arra számítottam, tényleg visszafogja magát. A szemein látom a kalkulálást, a koncentrációt, de a kezdeményezést minden esetben rám hagyja, az ő mozdulatai arra korlátozódnak, hogy hárítson, és egy-egy blokk után velem együtt mozogjon. Érthető, miért tesz így, de ez kiszolgáltatottá teheti. Elvégre, hosszabb távon kénytelen abba az irányba mozdulni, ahová én kényszerítem. Ami sebezhetővé teheti. A felismerésre ajkaim felfelé görbülnek, és bízok benne, hogy a leplezetlen reakciómmal eléggé megakasztom majd az erejének kordában tartásában.
- Jó megfigyelés. ─ bólintok, megállva az imént félresodort támadásomban, így közelebb vagyunk egymáshoz. Várok egy szívdobbanásnyit, hátha észreveszi, hogy a lábam közvetlenül az övé mögött helyezkedik el, mielőtt...
- Kár, hogy a rossz részletre figyelsz. ─ egy laza mozdulattal kisöpröm alóla lábait, hogy testét a bottal lekövessem, és miután háta érintkezik a talajjal, fegyveremet mellkasa előtt keresztbe téve oda is szegezzem. Nem a legeffektívebb leszorítás, pláne nem ellene, de van bennem némi kisfiús kíváncsiság, s az az oldalam most izgatottan várja, hogy egy olyan személy, mint ő hogyan reagálna egy ilyen húzásra.

Normális élet, hát bennem is felvett pár kérdést, valóban kinek mit jelent. Felvázolására, csak nőiesen horkantok egyet.
- Inkább, a folyamatos félelem nélküli élet. Hogy letelepedj, nem kell kertes ház meg házi állat, bár a pitbull jól állnak neked. - vigyorodom el. - Csak egy otthon, ahova vadászat után haza térhetsz, és nem kell menekülnöd. Én legalábbis számodra, ezt gondolom normális életnek.- Nem mindegy, hogy él, ha állandóan fél, bujkál, vándorol. - Szóval nyugi, tisztában vagyok vele, hogy a habos-babos élet nem nekünk való. - vigyorodom el. Nem is bírnám ki, azt a kertvárosi bájolgást, hamar keresztre feszítenének. Már nem is áltatom magam mindig is tudtam, soha nem fogom tudni felhagyni ezt az életet. Inkább tekintem egy hosszú, megérdemelt szabadságnak, gyászidőszaknak. Elutaztam mindenhova, amerre vágytam, de ott is helyi szörnyekkel, okkultizmussal voltam elfoglalva, így az is inkább tanulmányi körút volt. Szóval már jó pár napja eldőlt, hogy vissza tértem a vadászathoz, és nem is kicsi munkával. Danny ügyét kihívásnak tekintem, amit élvezek, és végre valami új. De a mai nap után tudatosult bennem, hogy kezd személyessé válni, és egyre inkább Danért akarok segíteni, hogy nyugodt élete lehessen.
- Szóval hiába keménykedsz, de szerintem mindenkinek jár egy otthon, neked is.- kacsintok. Igyekszem nem nagyon személyesnek mutatnom a dolgot, de azért, még is tudja, és éreztetni akarom, hogy törődök vele. Nem tudom a magam kőszívű mivoltával ez mennyire sikerül. Ha nem kell tea, nem kell, több marad nekem. A nehéz estés megjegyzésére csak egy gúnyos mosolyt ejtek meg. Hát akkor kezdjük az edzést, de azért ezt a szép pofit, és testet nem szeretném tönkre tenni, kelleni fog még.
- Na tessék, ha felakarsz hagyni ezzel az élettel, már a normális életes munkád meg is lesz. De csak semmi nyulka piszka. - forgatom a szemeim.
- Gyakorlás a technika gyakorlása, de ha kiengedem az erőmet megöllek. Nehéz felmérnem az arany középutat, főleg ha belelendülök. - mondom ki őszintén. Gyakoroltam én más is, pl ott van Kaine. De ő szupererővel rendelkezik, és szintén regenerálódik. Danny pedig tehetséges harcos, de nem sérthetetlen, és nincs különleges képessége.
- De megígérem mindent beleadok, nem hagyom magam. - mosolyodom el harciasan.
- Oh pedig remek elsősegély nyújtás képességeim is. Sőt ha kiérdemled, lehet kapsz a vip csomagból, exkluzív. - kihúzom magam, majd felveszem a védekező pozíciót.
Nem támadok, inkább kivédem az ütéseit, néha hárítok, igyekszem az erőmet vissza fogni. Gondoltam egy hárítás alkalmával, kicsapom a kezéből a botot, de végül tartja. Elismerősen füttyentek, nem csak látszat izom. Így felmérve, adagokban igyekszem emelni az erőkifejtésemet, de mindig nem támadok. És ezt ő is észre veszi.
- Elsőnek felmérem mit tudsz izompacsirta. - incselkedem, de közben mire észre venném magam, hanyatt vágódom a földre. Kiakadnak a szemeim, és csodálkozva nézek rá. - Az első férfi, aki hanyatt tudott dönteni, gratula... - mármint harcba... nah.
- Egyébként meg csak azért fordulhatott elő, mert elterelted a figyelmem. - forgatom a szemeim. És ez valóban így volt, ami nem igazán jó. Mármint, oké ez gyakorlás, és valószínűleg nem szájalnék ennyit éles helyzetbe, és nézem az ellenfél karját...
Megragadom a rám szorított botot, és csak vigyorgok rá.
- Tudod, ez furcsa mód, nem is rossz így. - végül elnevetem magam. Igyekezném mindig zavarba hozni, hogy sikerül e, lehetséges e. Végül a botot egy gyors, de annál határozottabb mozdulattal kirántom magunk közül. Olyan gyorsan történik, hogy neki csak egy szemvillanás volt. Azért remélem nem sértettem fel túlságosan ezzel a kezét, elég erősen fogta... azzal a lendülettel, mivel erre nem számított rám is esik. Kiszorul hirtelen belőlem a levegő a súlya miatt, majd a nevetés, a helyzet miatt. - Na mi van, nem bírunk magunkkal mi? - nevetek tovább, ha ez se hozza ki belőle a nevetést, akkor semmi...

Nem mondom, hogy az, amiről beszél, mindig teljesen kizártnak érződött. A Ketch háztartás a relatív hétköznapiság csendes békéjét élvezte mindaddig, amíg az őrület meg nem környékezte és meg nem fertőzte az írmagját. Bizonyos szempontból, ezt az egészet az indította el, akivel ma találkoztunk. Mostanáig nem lehettem benne teljesen biztos, de Necro szavai, a hozzáállása, a tény, hogy végig a nyomomban volt, megerősítették. Minden, ami az én tartózkodásomhoz köthető, az ő képében költözött az életembe. Ez ám a torz, gusztustalan humor.
- Egy pitbull? Jó házőrző lenne belőle. ─ vigyorára hasonlóképp reagálok. Abból még semmi baj nem lehet, ha ennyi pontot megadok neki, ha pedig úgy érzem, elszállna tőle, még mindig vissza tudom rántani a realitás talajára.
- Nem volt ez mindig így. A menekülés. Amit mi csinálunk, nem természetes, de elég hosszú ideje ez vált az életemmé. Néha Ericet ugyna el akartam küldeni a fenébe a stílusa miatt, de ez nem változtat azon, hogy élveztem azt az életmódot. ─ a vándorlást, a folymaatos menetelést az ismeretlen felé, és azt, hogy sosem kellett amiatt aggódnom, hová és hogyan illeszkedek be, hiszen a beilleszkedés maga sem volt soha a képben. Érkezz meg, nyomozd ki, valóban természetfelettihez köthető-e egy eset, ha igen, iktasd ki, majd lépj le. Ha nem, akkor lépj le előb. Mindig is ez volt a sorrend és mindig működött. Minden, ami ezen kívülre esik, ismeretlen számomra. Akárcsak ez a luxusotthon, amibe Elsa vonult vissza.
- Azért megnézném, hogyan jönnél ki a kervárosi szülői csoportokkal. ─ ha már felhozta ezt az életmódot, úgy fair, hogy vállalja is a következményeit. Kíváncsi lennék, hogyan perdítene ki az otthonából egy pletykálkodó libát, aki túlfeszíti nála a húrt.
- Talán így van. ─ vonom meg a vállamat, mielőtt pillantásom visszatérne őrá:
- Te megtaláltad? ─ visszavonult, ezt tudom, de vajon, ha egyszer megteszi az ember ezt a lépést, azt találja az út végén, amit remélt?
- Ez elég puccos... ─ mutatok körbe, az egész házra és annak teljes berendezésére értve.
- ... de otthonként is gondolsz rá? ─ tőlem eltérő módon, ez sem kötekedés akar lenni, vagy a gondolatmenet aláásására tett kísérlet. Ő körülbelül ugyanannyi ideje csinalhatja már ezt, mint én, és kétség sem fér ahhoz, hogy jóval stabilabb is nálam. Mégis, olyan magabiztossággal használja ezt a fogalmat, hogy már komolyan érdekel, vajon ő pontosan mit ért alatta. Ezt a helyet? A Bloodstone vagyont? Mást? A nyugodtabb napokat?
- Az arany középutat soha nem is fogod megtalálni, ha félsz keresni. ─ értem, mitől tart pontosan, de nme tlaálom akkora akadálynak, mint ő. Ha az ereje, ami hatalmas, ezt nem kétlem, annyira kiszámíthaatlan volna, mint amennyire tart tőle, már lett volna rá tucatnyi lehetőség, hogy megtörténjen a baj. Peidg én itt vagyok. És a gerincem is egyben van, köszöni szépen! Nekem ez inkább hangzik kifogásnak. Ki tudja, talán még élvezné is, ha végre lerázhatná magáról azokat a láncokat, amiket fene se tudja, mióta hordozhat már magán az öröksége miatt.
- Óvatosan az ilyen kijelentésekkel! A végén még szavadon foglak. ─ a gyarló, esendő emberi test hátrányai, ugyebár. ki tudok kerülni szorult helyzetekből, de ezt sokszor nem sikerül ép bőrrel kivitelezni. Az évek lassan, de biztosan billogoztak meg, hogy hegek suttogjanak elhamarkodott lépésekről és ifjúkori tévedésekről.
- Miért? Szívesebben lennél más pózban? ─ a mosolyom elárulhatja, hogy nekem aztán nem lenne ellenvetésem. Ami azt illeti, most se sok van. Pont ott van, ahol én akartam.
- Nem az én hibám, ha másra figyelsz. ─ talán de, ebben az esetben, de kapóra jött és ha én ilyen könnyedén ki tudtam használni, akkor más is megteheti. És annál az illetőnél talán már nem csak bot lesz majd.
- Huh... ─ végre kapok egy kis ízelítőt abból, amit az ellenségeik tapasztalhattak a Bloodstone erőből. A csuklóm talán sajogni fog még holnap, de az érdekel most a legkevésbé. Ahogy előredőlök, Ellie feje mellett tartom meg testem súlyának egy részét jobbommal., míg balom az ő karjához kap, hogy ujjaimat a csuklója köré fonva a padlóhoz szorítsam. Semmi olyasmi, amiből ne tudna könnyedén kijönni, de legalább nyerek vele egy kis időt.
- Na végre. ─ elismerően vigyorodok el a mutatványára, de szavaim leginkább annak szólnak, hogy már nem fogta vissza teljesen a képességeit.
- De azt ugye tudod, hogy a lefegyverzés önmagában még mit sem ér, ha utána nem hatástalanítod az ellenfelet? ─ márpedig az elmaradt, nem beszélve arról, hogy még mindig ő van a hátrányosabb helyzetben. Pechjére, engem ez nem tart vissza semmitől, ahogy az ellenfeleit sem fogja. De mivel korábbi "fegyveremet" ebben a helyzetben nincs esélyem elérni, inkább improvizálok és egy olyan gyengepontot próbálok kihasználni, amit ő maga vallott be nekem az imént. Jobbommal lassan lesimítok az oldalán, megkeresve azt a pontot, ahol a fekete felső már nem nyújt védelmet a bőrének, hogy puha érintéssel köszönthessem. Lássuk fenntartja-e azon szokását, hogy könnyű elvonni a figyelmét.

Gondoltam nem fog pozitívan reagálni a normális életre, jelenleg el se tudja képzelni, és el se várom tőle. Csak szerettem volna ha tudja, ha már így szóba került, hogy mi a célom, miért nem akarom magára hagyni ezzel a sok szarral: mert segíteni akarok, hogy boldog legyen. Most menekül, és nem tervez semmit, mert tudja, hogy elkapják előbb vagy utóbb, ha csak mi nem találunk rá előbb bármit... MI, nélkülem nem menne.
- Persze, most élvezed, de előbb vagy utóbb, jól esne megpihenni. Apám halála meg sebzett borzasztó volt. De furcsa lelkiállapotot eredményezett. Kicsit olyan volt, mintha... meg szabadultam volna a láncaimtól. Szerette irányítani az életemet, mindig arról ábrándoztam, hogy szabad leszek, és világot látva ismerek meg több szörnyet. Aztán felszabadultam, eljöhettem, azt csináltam amit akartam... otthonakat vettem, azt vállaltam el amit akartam, sőt nem is dolgoztam hivatásos vadászként sem. Mert megtehettem.
- Én is kíváncsi lennék rá, valószínűleg vicces lenne. - vigyorgok.
- Hm, otthon, őszintén szerintem főleg az emberek teszik egy helyet otthonná...nekem mindig a családi lakom lesz az otthon, amire gondolsz. Kellemes, és kellemetlen emlékek, de ott van anyám, az öcsém is. Ezt a helyet is otthonomnak tekintem, mert kényelmet, és biztonságot nyújt. - megvonom a vállam. A többi hely csak menedéknek, átmeneti szálláshelynek számítanak. Ugyan azok is be vannak rendezve, de semmi személyes holmik nincsenek ott. Oda haza vannak fiatal kori emlékeim, családom, de életem tárgyai már ebben a lakásban. Nem a hely miatt vagyok magányos, ha erre akart kilyukadni. Nyilván személy is lehet otthonnak mondani... elpirulok... mármint, tehát, valószínűleg, ha ketten kelnénk útra, vándorló életmódot folytatni, akkor Ő lenne az otthonom, mivel ő jelentené nekem a biztonságot. De ez biztos nem fog rávenni, hogy hangosan kimondjam.
- Neked mit jelent, ha már itt tartunk? - nézek rá nagy szemekkel, nem akarom kitérjen a kérdés elől.

Nos a gyakorlásunk, elég hamar más... pozitúrát vett fel. Eléggé megleptem lépésemmel, direkt finomkodtam, simán nagyobb baja is eshetne. Direkt hagyom hogy rám essen, se perc alatt kitudtam volna időben gurulni alóla, hogy észre se veszi magát a mozdulatot. De most, vele nem. Aranyos, ahogy próbál okítani, csak mosolyt csal az arcomra.
- Hatástalanítás, sansei ?  Oh, azt vajon hogyan kell? - forgatom a szemeimet, hagyom, hogy a nagy és erős férfi érezhesse felsőbbrendűségét. - A pozícióra vissza térve. - Meleg tenyerét érzem a felsőm alatt, beleborzongok, amit nem igazán tudok eltitkolni... zavaromba, csak lábaimat összekulcsolom a csípőjénél, és egy lendülettel, cserélek vele. Most én vagyok felül, ő pedig alattam.
- Több fajtát szeretek.- félredobom művészien a lófarkamat. Majd csak vigyorgok rá, birkózni, játszani szeretne? Hát emberére talált, ma úgy döntöttem nem adom magam könnyen, küzdjön értem.

Megpihenni... hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a része nem hangzik jól, de még mindig nem vagyok meggyőzve arról, hogy mindaz, amivel ez a megpihenés járna, konkrétan a tartós visszavonulás nekem való lenne. Sőt, egyelőre azt érzem, hamarabb csavarodnék bele a hétköznapiságba, mint abba, ami most van. Hívjuk is ezt bárminek.
- A pihenésnek több formája létezik. ─ az átmeneti kikapcsolódásnak mindenképp, márpedig ez a kettő, főleg a mi szakmánkban, egy és ugyanaz, nem igaz?
- Én az aktív pihenést pártolom. ─ engedek meg magamnak egy pimasz félmosolyt, elvégre, ha ennyire a szívén viseli, hogy megpihenjek, vannak rá ötleteim, hogyan tudná lekötni a figyelmemet. Vagy én az övét. Részletkérdés.
- Hm... régen volt hasonlóban részem. Igaz, egyáltalán nem ilyen szinten, mint ez itt. ─ nézek körbe. Ha lakberendezésről volt szó, a vén Bloodstone láthatóan nem verte fogához a garast.
- De azok már csak emlékek. Ki tudja, talán csak áltattuk magunkat vele. ─ elvégre, anyám halott, apám halott, és valahol van egy testvérem, akiről még annyit se tudok, hogy halott-e. Az eddigi családi tapasztalatok alapján nem a legpozitívabb kimenetelt szavaznám meg neki.
- Nos, ha a te leírásodból indulok ki, abból, hogy az otthon egyenlő a biztonságérzettel, és azzal, amit ismersz... ─ tartok egy mély sóhajnyi szünetet, hogy összeszedhesem gondolataimat, pontosabban, kitalálhassam, miképp önthetném szavakba, anélkül, hogy teljesen szánalmasan hangozzon.
- ... a vadászatot. Az utakat Eric mellett. És azt, ahogyan te és én összedolgoztunk ma. Ezek olyan régóta határozzák meg az életemet, hogy kényelmi zónává váltak. ─ fura, ilyesmit talán még Ericnek sem vallottam be soha. Igaz, az ő esete merőben más. Sosem tartott igényt ilyen szókimondásra, mert pontosan tudta, mi zajlott bennem. Néha utáltam ezt benne, néha pedig megnyugvást találtam a csendes megértésében.
- De azért az a vendégszoba nem rossz kiegészítés. ─ teszem még hozzá egy apró mosollyal ajkaim szegletében, mert a terveim között nem szerepel, hogy ott aludjak. Udvariatlan volna tőlem, ha nem szentelnék elég figyelmet a vendéglátómra, ha már egyszer ilyen kedvesen megtűr.
- Kétlem, hogy ebben éppen neked kellene tanácsot adnom. ─ fáj a férfi büszkeségemnek, hogy Ellie képességeinek soha nem érhetek a nyomába? Dehogy! Talán... egy egészen kicsit, de még ha a természetfeletti felturbózást félre is tesszük, akkor is annyi tudás és harci tapasztalat lapul meg a Bloodstone név mögött, hogy hozzá képest én legfeljebb lelkes amatőrnek számítok. Mintha egy bokszoló akarna kiállni Amerika Kapitány ellen.
- Kezdheted mondjuk azzal, hogy nem pimaszkodsz a mesterrel! ─ kit akarok kábítani, szupererők ide vagy oda, az én stílusom vélhetően soha nem fog finomodni. Ebbe beletartozik az is, hogy bár felfogom, ki a rangidős ebben a felállásban, ez nem farag le az arcomból. Ahogy a gyors helycsere sem, noha tény, hogy kell egy másodperc azután, hogy hátam a padlóval találkozik. De amint tüdőmbe visszatér az oxigén, elégedett nevetést hallatok.
- Valóban? ─ nem sietek szabadulni ebből a helyzetből. Miért tenném? Így kihasználom, hogy ő is fix ponton van, így felfuttathatom ujjaimat a combján. A lassú simítással egyaránt próbálom láncra verni saját birtoklási vágyamat és kizökkenteni a ház úrnőjét fölényes magabiztosságából.
- És mutatsz is valamit? ─ természetesen most is a semlegesítésről beszélek, mi másról. Az, hogy tekintetemmel már megszabadítottam néhány zavaró rétegtől, a taktika része. És a szórakoztatásomé. A provokálása lett az új hobbim.

Gondoltam végül úgyis felfogja terelni a témát, de hát így is csodálkozom, hogy ennyit beszélt velem erről. Az aktív pihenésre egy kacér mosolyt ejtek.
Majd folytatja, én pedig nem szólok közbe. Meglepődök, hogy valóban őszintén, és nyíltan beszél velem. Általában a komolyabb beszélgetéseket kerüli. Párszor volt hozzá szerencsém, de akkor úgy tűnt, hogy leesett neki mit csinál, és gyorsan elment, vagy váltott. Csak mosolygok a válaszára, és komolyan meghatódok.
- Szóóóval, azt akarod ezzel mondani, hogy úgy érzed nálam otthonra leltél? - vigyorgok. Jajj de szeretném már ezt az embert zavarba hozni. Nagyon nehezen lehet, mintha minden ilyesmi komoly lepattognak róla.
- Valóban nem rossz ? Ahhoz képest, csak a cuccaid vannak bent, te nem igazán. - forgatom a szemeim. A legtöbbet éjszakát ugyanis nálam, velem tölti. De ez már olyan természetessé vált, mintha évek óta ezt csinálnánk.
-Mesterrel? - fel nevetek - Oh hát ez nagyon aranyos. - belecsípek az arcába, amire sejtettem, hogy felfog dühödni. Imádom, ahogy hanyatt vágom, és egy pillanatra látom benne a sebezhetőséget, amit még véletlenül sem hajlandó egy másodpercre megmutatni. Pedig az, mindenki az. Szeretem látni, mikor akár egy pillanatra is előjön belőle az igazi énje.
- Hát tudod. Ingyen élsz itt, etetlek, ruházlak, kiszolgállak, mi lenne ha valamiért kicsit megküzdenél? - félrebillentett fejjel nézem továbbra is, a felsőm pántját lehajtom a vállamról. De őt erősen tartom magam alatt, hogy ne igazán tudjon megmozdulni, csak ingerelni tudjam. Nincs is jobb mint egy jó kis birkózás szex előtt. Eléggé nehéz napunk volt, őt is megviselte, sőt, valószínűleg jobban mint engem. Megnyílt nekem, látom a tekintetében a végtelen fáradságot, belefáradt ebbe. Meg fogom menteni, bármibe is kerüljön.

Az elhangzott kérdésre csak szemeimet forgatom, és a hatás kedvéért még egy sóhajtást is megejtek mellé, mintha arra próbálnék meg rákérdezni, hogy: "Ennyit szűrtél le abból, amit mondtam?". De valójában számítottam arra, hogy előbb-utóbb fel fog merülni valami hasonló, amiből viszont sajnos nem következik egyből az is, hogy bármivel felkészültebb, vagy jobb lennék az eféle mélységekig hatoló kérdéskörök kezelésében.
- Ha igennel válaszolok, megígéred, hogy nem fogod később felemlegetni? ─ kitartó, ezt meg kell hagyni neki. Vagy makacs. Nos, a kettő valójában kéz a kézben járnak egymással. És még csak nem is haragudhatok rá miatta, mert én ugyanilyen vagyok. Gondolom, ezért is élünk még mindketten.
- Igen, de a cuccaim igazán jól érzik magukat odabent. ─ nem panaszkodnak, így én sem teszem. Nem mintha annyi holmim lenne, hogy ez valaha is tényezővé válhasson vagy egy teljes külön szobára lenne szükségem. Ami pedig engem illet, én is jól érzem magam, csupán egy másik helységben. De a kijelentése ugyebár nem erre vonatkozott, így én sem érzem szükségét annak, hogy ilyen jellegű vallomásnak adjak hangot.
- Ez komoly? ─ egy megjátszott, rosszalló fintor kötlzöik az arcomra, mikor belecsíp, pedig közel sem zavar a dolog annyira, mint amennyire mutatni igyekszek.
- Ugye tudod, hogy az ilyen provokáció hamar vgézetes lehet harci helyzetben? ─ nem fér hozzá kétség, hogy tudja, de valamivel vissza kell nyernem a magabiztosságomat, miután olyan csúnyán (valójában csak szerencséje volt!) földhöz tudott vágni. Imponáló, hogy végre nem csak szóban hajlandó fitogtatni az erejét. Jót tesz az önérzetemnek, amit enyhén szólva sérteni szokott, hogy körlöttem úgy óvatoskodik, mintha valami törékeny játékszer lennék.
- Vagy talán ez pörget fel? ─ megeresztek felé egy pimasz mosolyt, ami mögött azonban nem rejlik valós ítélkezés. A stratégia, amit ő alkalmaz, tőlem sem áll távol. A bepörgetést illetően meg.... nos, vélhetően én is rosszul vagyok bedrótozva fejben, mert határozottan beindít a tudat, hogy ha akarna, simán ketté tudna roppantani. Egy-két megjegyzésem után még indokolt is lenne.
- Azt hittem, már megküzdöttem érte. Ezek szerint az csak a felkészítés volt az igazi menetre? ─ kit akarok átvágni? Ha rajtam múlik, felőlem aztán annyiszor készít fel, ahányszor akar, és ezt az is bizonyítja, hogy pillantásom végigköveti a válláról lehulló pántot. Tekintetemmel gyakorlatilag a másikat is erre próbálom sürgetni.
- Legyen, de figyelmeztetlek! Sokat alkudozó albérlő vagyok! ─ vagy lakótárs vagy... hát, tartson, aminek akar. Ha majd az este már a hátunk mögött áll, talán elmerengek majd ezen jobban, de most azzal vagyok elfoglalva, hogy a bensőmben perzselő mérget, saját sebezhetőségem és halandóságom tényét egy sötét helyre száműzzem, miközben ujjaim utat találnak maguknak Ellie felsője alá, hogy a következő fordulónk során már az edzőterem padlóján heverjen. Keményen kell alkudnod, Ketch! Mázli, hogy kitartó rohadék vagyok.