Meghat, hogy próbálkozol, sőt, bevallod. Nekem. Értem. Belelágyul a szívem, melegen olvad szét, lomhábban dobban. Mégis, melletted egy picit mindig gonoszabb vagyok, talán mert másból ritkán értesz. Szóval visszapasszolom az etikett tankönyvből csórt válaszodat:
– Kösz, ez nagyon kedves tőled.
Na? Ugye milyen erőltetett? Inkább dúlj-fúlj! Arról volt szó, engem megtisztelsz az őszinteséggel.
Bocsánatkérő pillantásokkal engesztelnélek, hízelgek, mint egy csínytetten ért kiskutya. Szájon is nyalnálak. Ja, tök gáz, ne kérdezd, random tör rám, amikor beszívod az ajkadat. Amúgy zavarba jönnék magamtól, ha nem koncentrálnék ennyire rád. Ficeregsz, tagadod a herótot, fontosnak nevezel. Mocorogsz, szellőztetsz, hármaspontokba fullad a mondanivalód. Kényelmetlenül érzed magad? Pedig a taxi utastere pont egy kevésbé forgalmas hely.
– Rosszul vagy? – mormolom. Megsimogatom a sérült lábad, és elengedem, direkt figyelek, hogy a másikon támaszkodjak meg a kanyarban. Biztos fáj a lövés nyoma. Bocsi.
A kezem a nyakad és a vállad között barangol, finom szorításokkal masszíroz. Elemezlek, fejtegetlek, de lehet, túl kacifántosak hozzám a rímjeid, elvontak a hasonlataid, és eleve fejjel lefelé tartom a verseskötetet.
– Nem muszáj. – Közelebb dőlsz. Eloszlatod a kétségeimet, telepátiát sem használsz hozzá. Mosolyogva megbököm az orrommal az orrod hegyét. – Ahogy neked kényelmesebb. Egyébként szívesen vendégül látlak a fejemben, amíg te sem zársz ki a tiédből.
Kimondva világos: persze, kedvelsz, különben nem törnéd magad. Bár azt nem vágom, az ablaknyitásnak mi köze hozzá. A többi kristálytiszta. Nem idegesítelek, semmi közöm a gyógyszerekhez, és igyekszel önmagad lenni. A tenyeredhez dörgölöm az arcom, nyomok bele egy puszit. Somolygok a szemöldökráncolásodon meg a horkantáson. Most ne nézzetek ide a fickós virtusoddal! Megint lelepleznélek magad előtt. Túlaggódod, David. Mást talán nem szoktál, a randinkat meg minket viszont határozottan túlaggódsz. Pedig megegyeztünk, kipróbáljuk a te verziódat, kevesebb tündérporral meg drámával, több csókkal és nyitottsággal.
– Ne rágjon be! – duruzsolom a füledbe. Az ügyetlenséged előbb fog meghódítani, mint a férfiúi büszkeséged.
Csiklandozzák a nyakam a légvételeid. Lúdbőrözve birizgálom a tincseidet, puhák, bársonyosak. Forró remegések gerjednek a gyomromban, akár egy kitörni készülő vulkán. Ott rezonálnak a hangomban, gejzír vonja be a szavakat.
– Asszem az X-jet. Elhoztam magammal, amikor leléptem a suliból. Azt épp tudom vezetni, mehetünk majd vele nevezetességeket meglovasítani. Tuti, elférnének nálam, csak eddig nem mertem kísérletezni. Szemezek a Szabadságszoborral meg a piramisokkal is. A meglovasításról jut eszembe! Képzeld, tartok egy pegazust a zsebemben! Sir Maximusnak hívják – büszkélkedem.
Először Caldi ígérte nekem oda az Eiffel tornyot, és Niel nélkül sosem szereztem volna szárnyas paripát. De ők nincsenek itt. Ígérni, mesékben kalandozni könnyű. A valóság nehezebb, csúnyább. Te a valóságot is vállaltad a kedvemért, és valamivel viszonozni fogom. Kezdjük mondjuk azzal, hogy félreteszem a többieket. Ne tolongjanak az agyamban mások, hisz szabad belépést adtam neked, és nem kedveled a tömeget.
– Miért lenne ironikus? Az előbb mondtad, csak az élők keringenek. A hullák halál unalmasak. Ha nem akarsz unatkozni, tök logikus életeket menteni.
Befészkelem magam a karod alá, elpihenek a mellkasodon, a térdeden zongorázom. Kiélvezem a közelséged, mélyebbre hatol már a bőrömnél, elhiszem, hogy lehetünk többek részeg éjszakáknál, összegyűrt lepedőknél. Ügyetlenkedtünk egy kapcsolatot.
– Tudtak róla. Apu éveken keresztül sofőrködött nekik. Igazából élvezte. Anyu viszont sokat panaszkodott, gyakran veszekedtek, szerinte folyton kereste a bajt, túl megfontolatlanul viselkedett, ilyesmi. De csehül álltunk, és kellett a pénz, szóval szemet hunyt. – Hátrébb billentem a fejem, felvigyorgok rád. Illik hozzám a rablás. Micsoda bók! – Aha. Tuti eladta. Nem műgyűjtő típus. Én viszont elhoztam sunyiban egy másikat. Napernyős néni meg kalapos kisfiú álldogál rajta a réten. Szeretnéd megnézni? Érdekelnek a festmények?
Dübörög tőled a mellkasom. Ott tartalak a csókban, repetázom. Puha az ajkad, túl jól esik kóstolni belőle. Aztán nevetésbe torkollik a buzgalmam. Ilyen hízelgő képet dédelgetsz rólunk? Az önbizalomhiányos kislány, meg a felfuvalkodott, arrogáns őrült, mi? Megigazítod hozzá a frizurádat, és muszáj ismét kacagnom. Rajtad, rajtunk, ezen a rejtélyen.
– Á, tök érthető. Ha te lennék, az összes tükröződő felületben magamat nézegetném – állítom meggyőződéssel. Hozzáfűznék valamit az önértékelésemről, ám begurul velünk a hintó a kastélyhoz, és csupán elnyújtott ú marad a kommentből. Az öledbe hajolok, onnan jobban látni.
Filmekből koppintott vár, bájosan kacskaringó út, művészien nyesett bokrok, tűzijátékot idéző kivilágítás. Megkísérlem hercegnőnek képzelni magam, egy röpke pillanatra, aztán elengedem. A hercegnők nem azon pörögnének, vajon mennyi mindent csaklizhatnak el innen. Kristálypoharat, flancos bútort…
Megelőzöl a szökőkúttal.
– Igen! – vágom rá. – Szuvenír. Visszafelé elcsenjük. Mutatok majd egy trükköt.
Grimaszba rándul a képem az arab terroristádtól, de kikászálódom utánad, és integetek a sofőrnek, mielőtt reagálnék.
– Üzenem Kakaminak, hogy ne gerjedjen Jan bára – dünnyögöm diszkréten. – Különben sem lenne az esete. Immunis a telepatákra.
Kisimítom a gyűrődéseket a szoknyámon, a mozdulattal jelképesen félresöpröm a bűnözőinket. Gebedjenek meg, senki sem hívta őket erre a vacsorára! Egyedül neked szól a boldog mosoly. Felpipiskedem, szorosan átölellek.
– Köszi. Örülök, hogy elhoztál. – Lehelek egy puszit a szádra, majd indulásra készen beléd karolok. – Máskor nem muszáj, ugye tudod? Szívesebben mennék veled olyan helyekre, ahol jól érzed magad. Ki kellene találni, hozzánk mi passzol. Szerintem a luxus étterem más álomrandija, nem? Például valamelyik főhősé anyum romantikus regényeiből – töprengek el látványosan. – Bár ők elég kevés időt pazaroltak evésre a pasijukkal. –  Bámulom a monumentális épület díszes ablakait, és mélyet szippantok a levegőből, enyhe virágillat, a kút vizének klóros bukéja hatja át. – Amúgy itt alszunk?
Három lépéssel később tudatosul bennem a  kérdésem.
Mintha azt firtatnám, le fogunk-e feküdni egymással.
Várjunk. Ezt firtatom?
Megtorpanok, az arcomhoz nyomom a ruha ujjának hűvös anyagát. Vizslatlak, meglepetten, pedig én nyögtem be. És sosincs vége egy random elszólással, csúszom lefelé, borul a dominó.
Igazából kíváncsi vagyok, milyen. Egyszer úgyis kipróbálnám. Akkor meg lehetne ma, veled. Vagy mégsem. Túl ledérnek fogsz tartani, könnyen adom magam meg ilyesmik, és biztosan léteznek erre szabályok, amiket nem ismerek, tuti előírják, hogy csak X idő után szabad, aztán a pavilonban sem vártunk sokat, igaz, ott ráfoghattam a piára, te is berúgtál, józanon feltűnőbb az amatőrségem, és…
– Hova tervezel vinni a vacsi után? Haza vagy szobára? – zárom rövidre a spirált. Lángolok a zavartól, kibicsaklik a hangom, de hősiesen kiszabadítom magunkat a fejemből. – Nem beugratós kérdés. Nincs rá rossz válasz. Csak jobb most tisztázni, különben túlgondolom. Már elkezdtem. – Összepréselem az ajkamat, a szemem sarkából fürkészlek, közben tipegek előre az oldaladon. Kevésbé tűnik kínosnak sétálva csevegni erről, mint egyhelyben strázsálva.

Hátrahőkölök, felkenődöm az ülésre.
Kösz, ez nagyon kedves tőled?
Művi, erőltetett a mondat, nem illik hozzád. Mintha más adná a szádba. A homlokodra tapasztom a tenyerem, ösztönösen, idiótán, pedig a személyiségváltás tuti nem jár lázzal, és más tüneteket kellene csekkolnom. Hunyorogva, az ajkamat csócsálva méricskéllek. Pikulába. Azt hiszem, nem tudnék olyat kérdezni tőled, amire egyedül mi ketten ismerjük a választ. Ez is a te hibád! Mert folyton rejtőzködsz, csupa szemforgatás meg csípős komment vagy, aztán tippelgethetem, a randi ment-e az agyadra vagy valamelyik potyautasod!
Visszakecmergek hozzád. Próbállak tisztázni magamban. Miért bámulsz ilyen áthatóan? Mitől morogsz és ráncolod a homlokod? Észrevenném a jeleket, ha tényleg nem te játszanál a tincseimmel? Elakad a légvételed, kicsit gyanús. Az is különös, hogy pont most szünteted be az agykurkászást.
Megtámaszkodom a térdedben, magam alá hajtogatom a lábam, és feléd fordulok, hátha előbb tetten érlek.
Hogy értem a hozzád címzést, és ez most rossz-e?
Kérdeznél ilyet? Hiszen hallottad, milyen, amikor téged szólongatnak a gondolataim. Az volt rossz. Neked. Hasogatott tőlem a fejed, idegesített a csöpögésem.
– Mint múltkor – felelem tömören. – És nem. Nem akarom, hogy herótot kapj tőlem.
Mindenségit. Ki kellett volna találnunk egy jelszót. Most honnan fogok meggyőződni róla, valamelyik utálatos másik fűz-e éppen? Vajon lapul benned olyan őrült, aki arra használná a szabadságát, hogy vacsorázni visz egy picsogó kislányt? Valószínűleg nem, ugye? Várj… és te? Vagy ennyire zakkant? Lehet az egész valami komplex terv, csak kevés az eszem megfejteni?
Barázdákba gyűlnek a talányok a szemöldökeim között. Nincs kapacitásom mérlegelni. Maguktól sorjáznak elő a szavak.
– Ezen pont nem töprengtem eddig. Az izgalmas, de biztonságos helyeket? Igazából, nagyjából egyre megy, hol vagyok. Inkább az számít, kivel. Nem szeretek egyedül lenni. – A másik kezemmel is megragadlak, combközépen találok fogást. Lemeredek az ujjaimra. Remélem, nem épp a golyód hegét nyúzom. A biztonság kedvéért feljebb csúsztatom a mancsom. – És te? A magányos zugokat, ahol nem zavarnak?
Picit megfeszülök a karodban. Belemeredek a szemedbe, most végtelen árok; nem csupán belesüllyedek, zuhanok. Kergén rebben a pillantásom az ajkadra. Előbb érzem meg a leheletedet a bőrömön, mint hogy hallanám a hangodat.
Megint ez a kérdés. Mit tudom én, mi rossz és mi nem! – vágnám rá legszívesebben, de túl dulifulis lenne, davidesebb, mint amilyennek te tűnsz éppen.
Eltorlaszolja a torkomat a szívem. Végre átpréselek valamit mellette, miután arrébb húzódsz.
– Nem sértetted meg – vonok vállat. Túl sok gesztust vettem át tőled. – Kicsit tetszett, hogy szüretlenül is kedveltél. Hiába vagyok sok. – Újabb béna vállrándítás. Ezzel töltöm ki a rést, közbeszúrom egy őszintébb vallomás és a kínosabb kussolás helyett. Vajon te is ilyesmire szoktad használni? Durva, mennyi minden belefér, nem? Elbírja a totál értelmetlen csalódottságomat, a kellemetlen felismerést, hogy meg vagyok kattanva, és élveztem nyitott könyv lenni.
Tessék… Megint neked habogok. Tényleg abbahagyhatnám.
– De jó lesz így! – táncolok vissza, feszült mosollyal. David érdekében. Másképp beleszédülne a butaságaimba, kénytelen lenne begyógyszerezni magát. Nem ér ennyit az az olvasójegy.
Szorosabbra fonom az ujjainkat, oldalra billentem a kobakom, bazsalygok az apró mélyedésen, amit a fogával vés az ajkába. Ezt meg ő másolta le rólam.
A logika inog, a zsigereim viszont azt sugallják, téves riasztás volt a korábbi. David még mindig David. Csak… ügyetlenkedik? Akkora csavar és újdonság tőle, hogy nevetősen vigyorgok rajta. Mivel nem kóborol a fejemben, a férfiúi büszkesége sem rághat be érte.
Két kézzel simítok a hajába, elrendezem az összekuszált fürtöket, közben elraktározom, amit mesél. A csókokkal nem spórol, de az efféle részletekkel sóher, szóval megbecsülök minden morzsát.
– Hűha. Sok helyen jártál. Én még nem voltam Franciaországban. Szerencséjük, mert különben lenyúltam volna az Eiffel tornyot. – Végzek a frizurájával, így belékarolok, visszakapaszkodom a kezébe. – Nem tudnálak elképzelni nagykövetként. – Felkémlelek. Igazából menne, nem nehéz öltönyt meg fapofát fantáziálni rá, csak aztán… – Túl sokat fintorogsz. Nem túl diplomatikus.
A hallgatag páciensekre némán tátogok, majdnem kibukik egy kacaj. Talán illene kiakadnom, empatikusabb orvost nevelni belőle vagy mi a rák, de nagykövet volt az anyukája, neki sem sikerült, én meg szimpla zsebtolvaj vagyok. Minek vesződjek? Ha a prédikáció hatna, nem lennének börtönök, és rég kigyógyultam volna a kleptomániámból az X-eknél.
– Lehetnél boncmester. Velük a műtét után sem akarnak csevegni.
Párnának használom a vállát. Közelebb érzem most magamhoz, mint amikor félpucéran ültem az ölében, és szeretném, elárulni neki, mennyit jelent ez. Kimondani túl gelly lenne neki, tűnődni rajta már nem elég. Ezért belepakolom egy csókba, és a nyakára pecsételem.
Kiszúrom a kelletlen pillantását a sofőr irányába. Fennhangon felelek.
– Walesben. Anyum Szerbiából való. A nagybátyám vezeti az ottani maffiát. – Komiszan pillogok Davidre, átölelem a derekát, és ismét lehunyom a szemem. Halkabban, bensőségesebben folytatom. – Apum sofőrként dolgozott. Szerettem vele furikázni. Egyszer találtunk az út mellett egy sérült kiskutyát. Akkoriban naaagyon pirinyó lakásban éltünk – pár centis távolsággal illusztrálom az ujjaim között – , hiába ápolgattuk a blökit, anyu nem engedte megtartani. Valami gazdag családnál kötött ki. Aztán évekkel később, sulis koromban volt a Pink Panther bandával egy munkánk. Ja, ők is Jan bácsihoz tartoznak – magyarázom, el ne veszítse a fonalat. – Ilyen internacionális rablófélék. Szóval, betörtünk egy baromi flancos házba, a riasztót megoldottuk, azzal nem volt gond, de a nappaliban ránk rontott egy óriási kutya. – Kitárt karral elmutogatom neki, mekkora. – A mellkasomig ért! Az egyik bácsi pisztolyt rántott rá. Tagbaszakadt fickók voltak, mégis mind betojtak. A blöki meg acsarkodott, nézte, kit támadjon meg. Közelebb sétáltam hozzá, hogy majd megoldom a képességemmel, mielőtt lepuffantják. Akkor hirtelen elhallgatott. Megszaglászta a cipőm orrát, és farokcsóválva hanyatt vágta magát előttem. Felismertem a foltot a hasán! Őt mentettük meg évekkel korábban. Utána kicsit elkezdtem hinni a sorsban, a végzetben vagy valami hasonlóban. – David nincs oda Arrowért, se Lockyért, és asszem, a sors meg a végzet sem jó barátai, ezért nagyon óvatosan suttogom el a végét. – A festményt azért lenyúltuk – teszem hozzá, az őszinteség jegyében.
Kicsit félve lesem a reakcióját, elvérzett-e a lyukon át, amit a hasába dumáltam.
– Bocsi. Bazi kényelmetlen lehetett a fejemben. – Együttérzően megpaskolom az alkarját. – Még visszafordulhatunk – bökök hüvelykujjal a hátsó szélvédőre.
Szerintem nem gondolta át. Egy mentális áramszünet megmagyarázná nála a randit. Más aligha. Annyi minden frusztrálja az emberekben, és belém kábé az összesből dupla adagot pumpáltak. Nem létezik, hogy pont velem akarjon együtt lenni.

Falat húzol mogorva grimaszokból, hanyag vállvonásokból, horkantásokból, ráépíted arra a rendbenre. Mindig ezt csinálod. Védekezel. Én pedig megtanultam a leckét, múltkor összeomlottál, mert kilazítottam a téglákat, ezúttal nem nyúlok hozzájuk. Hagylak elbújni a grimaszok, vállvonások és horkantások mögé.
Bólintok. Nem értesz a drámákhoz, tilos görcsölni, túltolni. Elengedem magam. Lemegyek a kedvedért chillbe, fényesen mosolygok, felveszem az ütemet, amit diktálsz.
Hiába keresnélek sebezhető, összekönnyezett vallomásokban, potyára kutatnám magunkat nagyszabású ígéretekben és álomképekben. Végül mohó simogatásokban, hirtelen csókokban találok csak ránk. Végül részeg szeretők maradunk egy szenvedéllyel bélelt pillanatban. Nem szabad túlgondolni vagy túlérezni.
A kocsiban megerősítesz, a gyengédséged felidézi a moziestet. Becsiccsentek tőle, reszketősen kuncogok a csóktól a nyakhajlatomban, a cirógatástól a kezemen. Még nem fejtettem meg a kapcsolatunkat, behatárolatlanul, korlátolt fogalmak nélkül nehéz. Pont annyira bonyolult, amennyire egyszerű. Máshoz szoktam. A többéves, egyoldalú évődés és a forgószélszerű plátói rajongás jobban passzoltak hozzám. De azt mondtad, sokat kell tapasztalnom. A tapasztalatok pedig megváltoztatják az embert. Szóval rád bízom magam. Akkor is, ha csupán pár éjszakára kellek, ha később úgy döntesz, mégsem akarsz.
Erre vágysz, nem? Rám, drámázás, aggodalmaskodás nélkül. A jelenben. Szőnyeg alá söpört jövővel.
Lágyan ível feljebb a szám csücske. Motort fogok lopni neked. Vagányabbat, drágábbat négy gitárnál. És mivel béna tini sorozatnak tartasz minket Niellel, mivel kiismertelek annyira, hogy megjósoljam a kedvetlen fintort, ezért nem hozom őt fel.
– Vigyél! – puszilom a halántékodra a választ lelkesen, megtoldom a féligazsággal: – Csakúgy. Szeretnék adni neked valamit.
Bizsergés jár át, ahogy a tincseimet birizgálod, a fejbőrömből indul, forró hullámot vet a homlokom mögött, megtölti a mellkasom, felerősíti a szívdobbanásaimat, sűrűbb tőle a levegő, amit kifújok az orromon. Lehunyom a szemem.
Hümmögök a szép helyre, eltűnődnék a kedvencemen, de a teljes nevemen szólítasz, aztán elnézést kérsz érte. Muszáj kikémlelnem, felszínre evickélni a hajborzolásból.
Belemeredek a szemedbe, sötétbarna, erdőtalaj zuhé után. Beissza a tekintetemet, bokáig süllyedek benne, nem bírok mozdulni.
Winifred Gemma Wilson. Szimpla varázsige. Nem te szórod rám először, és kicsit utálom, hogy működik. Butaság az érintéseidnél mélyebb érzelmeket vagy jelentést képzelni mögé. Nem kajtatok illúziók után.
– Semmi gond. – Az arcomra vonom a tenyered, a csuklódhoz préselem az ajkamat. – Eddig is szabadon gondoltam mindenfélére. De akkor nem címzem hozzád. – Eleresztem a kezedet. A kezét. – Nincs kedvenc helyem. Még. – Vagy már. Személyekhez kötődőm, rajtuk keresztül eresztenek gyökeret a tárgyak és a terek. Most viszont épp híján vagyok a személyeknek.
Közelebb simulok Davidhez, halkan pusmogok, ne neszelje meg a taxis:
– A képességed miatt tényleg ne izgulj. Valahol örültem neki.
A telepátiája hitette el velem, hogy ismer. Amiatt feltételeztem azt, hogy bízhatok az ítéletében, tényleg rám van szüksége. Persze, nem kíváncsi folyton az agymenéseimre, ma például tartja a távolságot, sejtettem. Viszont ezek szerint máskor sem puhatolózott.
Vajon kiderített rólam bármit? Mennyire értett meg? Mikor lett sok belőlem?
Mindegy. Jobb ez így. Könnyebben leszek az a Winifred, akit kedvel, ha közben kizárja Freddy kislányos, hisztis hülyeségeit.
Különben elég röhejes enciklopédiája vagyok önmagamnak, nem érdemes betűről-betűre áttanulmányozni, elég a fejezetcímeket böngészni.
Bátortalanabbul viszonzom a közeledését. Fura, tudom. Pont akkor bizonytalanodom el és kérdőjelezek meg mindent, amikor biztosít róla, hogy tiszteletben tartja a magánszférám, egyedül hagy a fejemben. Hiába, ezt teszi velem az egyedüllét: kibillent a meggyőződéseimből.
A kezem megremeg, az eszem katyvasz. Szavakkal, óvatosan nyúlok Davidért, mielőtt végleg félresiklom.
– Kérdezhetek rólad? Olyasmiket, miért pont orvosnak tanulsz vagy hol nőttél fel.
Egy randin valószínűleg egyértelmű az ilyesmi. Nálunk nem. Nálunk zavartan tapogatózom. Minek ágyazunk meg a gyertyafényes vacsorával? Összegyűrt lepedőknek? Valami többnek? A kéznek meg a szemnek kábé bármit lehet, de a szívnek? Kíváncsiskodhatok vagy ez már túlmutat rajtunk? Talán drámázás, aggodalmaskodás és kíváncsiskodás nélkül kellek.
Biggyesztek egy csókot a végére, lásd… lássa, nem izgulom túl. Sután játszom a játékát, amíg be nem avat a szabályokba. Utána ügyesebben próbálkozom majd.

Megint a szemed forgatod. A nagyim imádott volna neked prédikálni arról, hogy ha sokat csinálod, ki fog esni a helyéről. Fintorgott volna rád, miközben kioktat, micsoda ráncokat vés majd a fintorgás a csinos pofidra. Különben tetszettél volna neki. Szinte hallom: jókiállású, fess fiatalember ez, Gemma. Emlékeztet öregapádra fénykorában. Minden helyes pasi rá emlékeztette.
Visszazökkenek hozzád a jelenbe. Meglep, mennyire készségesen adsz igazat nekem, milyen hamar átengeded a győzelmet. Nehéz így haragudni.
– Kicsit. De már elmúlt – ismerem be. Tetszik, hogy a csúnya, kényelmetlen dolgokat sem takargatjuk. Nehéz belőni, mi vezetett ide: egy kertvárosi zsákutcából, kilyuggatott combbal összeszedni téged, részeg légyottot tartani veled az erdőben, vagy hidegzuhany alá pakolni és kimérni a Xanax adagodat? Mindegy. Döcögött az út. Kirázta belőlünk a hazugságokat, lehetünk egymás előtt rondán őszinték.
– Megszabadulni? Én? Tőled? – Magamra mutatok, rád. Kacagok egy nyúlfarknyit. – Hülyéskedsz, ugye? Én hoztalak haza a zsebemben! Aztán visszacipeltelek, miután szökni próbáltál. Pont azért, mert jelent valamit. Mert jelentesz valamit.
Aranyos. Cifrákat lódítasz önmagadról. Lepattog rólad a tinidráma, nem nyüglődsz érzelmekkel, mégis lekörmölted azt a vallomást, összemostad az utóiratot, és szükséged van a megerősítésre. Valójában örülnél, ha kapaszkodnék, igaz?
Nem fürkészed a gondolataimat, annyi fix, máskülönben lagymatag szemöldökvonogatásnál erősebbet kapnék erre. Kiforgatom a szavaidat, felforgattam a világodat, szégyelljem magam, hagyhatnálak kicsit tettetni.
– Jó, oké, kinövöm, de a felnőtt drámák mitől jobbak? – billentem oldalra a fejem. – Nem fogom rád hagyni a piszkos munkát, a takarítást vagy ilyesmi. Hozzászokom az érzelmi hullámvasúthoz. Utána kevesebbet liftezik majd a gyomrom.
Talán legközelebb alábbhagy a zsibongás, nyugodtabban vonlak majd magamhoz, mintha mi sem volna természetesebb. Igen, majd legközelebb. Egyelőre elektromos töltések szikráznak az ujjbegyeimben, amint a hajadba túrok, még ott remeg pipiskedés közben a bokámban az izgalom, és elakad egy légvétel a nyelvem hegyén, megül a leheleted forró párájában az ajkamon.
Pillogok rád bágyadtan, lebazsalygok az összefont kezeinkre, megszorítom őket. Szélesedik a vigyorom.
Követlek. Azt ígéred, nagyon romantikus helyre viszel, és ez felér egy varázslattal, hiszen rólad van szó. Dulifuli Dave sosem rendezne nyálas randit csakúgy akárkinek. Értem viszont megteszed. Amikor kettesben maradunk, fellazulnak az ellentmondásaid, megkopik az ellenállásod, bókolsz, puhán csókolsz, előre engedsz, azt érezteted, különleges vagyok. Olyan érzés ez, amibe gyerekjáték belezúgni.
Melléd kucorodom, kitapogatom a tenyered, hozzásimítom az enyémhez. Elpilledek a testmelegedtől, akár egy nehéz paplan alatt.
Rendben leszünk. Mások féltenének tőled, ítélkező, aggodalmas pillantásokkal szórnának, ha ismernék a titkaid, de én sem vagyok jó. Belőlem sem neveltek hőst az X-ek. A tökéletességet különben is csak megjátszani lehet. Valahol, valamikor mindenki belebotlik a saját árnyékába.
Rendben leszünk. Nem kell jónak vagy tökéletesnek lenned. Nekem elég, hogy felvállalod magad meg a vágyaidat. Hogy biztosra vehetem, mit akarsz. Nincsenek félreértések, elhallgatások, talányok. Nem kell, azon görcsölnöm, hol, hogyan, mennyire érhetek hozzád, mielőtt átszakítom a kapcsolatunk vékony hártyáját. És tudom, ha kiábrándulnál, ha mást választanál, közölnéd velem. Nem hagynál tipródni. Ugye?
Szóval rendben leszek. Melletted.
A válladnak dőlök. Figyelem a tükörképed az ablaküvegben.
– Tudsz vezetni? – kérdezlek. Tölcsért formálok a füled köré, úgy suttogom bele a folytatást, ne jusson el a sofőrhöz: – Lopjak neked egy menő kocsit? Van már pár a zsebemben.
Jó lenne rendezni a számlát. Kiegyensúlyozni valahogy azt a gitár-gyűjteményt.
Közelről vizsgálom a vonásaidat, igazságtalanul szépek. Érintések, késztetések érnek bennem tőlük. Kisurran az ajkaim között egy szusszantás, ahogy emlékeztetem magam: veled szabad. Félretűrök egy tincset, puszit nyomok a halántékodra, majd finoman átrajzolom az ujjaimmal az állkapcsod vonalát. Visszahelyezkedem a helyemre. Elmélázom.
Nevetségesen könnyű engem elcsábítani. Lehet, meghódítani sem lesz nehezebb.

Belepirulok a pillantásodba. Rám nem szoktak így nézni. Soha senki nem simított végig rajtam így a tekintetével. Mintha finoman lehántanád rólam a ruhát. Halkan hümmögök a csinosra, és szeretnék felelni rá valamit, bár te tudod magadról, mennyire szép vagy. Hallottad tőlem párszor.
Az ajkad a nyakamon, az ereimben forrón felzubogó vér majdnem kimossa belőlem a vallomást. Felrémlik a kékes-lilás folt, amit napokig viseltem magamon. Felrémlenek az érintések a pavilonban. És csak a bűntudat meg a szorongás horgonyozza le a szívemet a mellkasomban. Egy másik kósza emlék a fémesen a fogamnak koccanó piercingről.
Meg sem lep a szerencsétlenkedésünk. Persze, te javasoltad, hogy beszéljek vele, biztos pontosan erre számítottál tőlünk: ostobaságra. Előre megmondtad. Összezavartam, tetszem neki, szólnom kéne, válasszon és a többi. Egyedül én hitegettem magam, hogy ha így lenne, nem Lilire meredne ácsingózva. Hogy ha tényleg engem szeretne, már választott volna, közeledne, nem távolodna. De mit tudok én a szerelemről? Kezdem azt hinni, semmit. Fantáziálok. Mesét írok. Köze sincs az egésznek a valósághoz.
Összehúzom magam a reakciódtól. A hajadba túrsz, már ez sem jó jel, aztán ömlik belőled a felháborodott gúny, a végére tűzöd a vádakat ellenem. Egészen picit hátrébb araszolok, megint a szőnyeg mintájában keresek menedéket.
– Tényleg nem kéne – mormolom síri hangon. – Mármint bántanod. Nem fog többet kutakodni utánad, nem gyanakszik. És kinek adtam volna tovább? Szerinted, ha elárulom Nielnek a többit, itt tartanánk? – Dacos egyenesbe merevedik a szám, majd elernyed, lekonyul a vége. Bocsánatkérően, csalódottan kémlelek fel rád. Gyónok, és azt illik őszintén, ezért előkotrom a részleteket a memóriám mélyéről. – Volt valami béna elszólásom arról, hogy tudom, mit csináljak, ha elkezdenél kifordulni magadból. De elsimítottam. Szerencsére nem vette komolyan. – Hitetlenül csóválom a fejem. – Visszajött riadót fújni egy hülye variáns miatt. Gondolod, áldását adta volna ránk, miután elárullak neki? Ha ennyire aggódsz, miért nem sikáltad tisztára az agyam?
Utolsó kis mocsok vagyok, lehetne ezt szebben, óvatosabban, és egyébként sem kellene megsértődnöm, amiért árulást feltételezel egy árulóról. Mégis… Úgy fest, itt húzom meg a vonalat. Igen, belesodródom az érzelmi drámákba, labdázhattok a szívemmel, beismerem: hihetetlenül szánalmas tudok lenni. Ez viszont más kérdés. Ennek semmi köze a románcokhoz. Sosem keverném bele semmilyen játszmába a titkaidat.
Újabb undokság, Nielnek mindig tartogatsz belőle. A szemem forgatom, felsóhajtok. Ragadtak rám dolgok rólad. Remélem, idegesít. Akármilyen alávalóan viselkedtem, akármennyire sajnálom, most picit haragszom.
Észrevetted, milyen könnyen bántjuk egymást?
Winifred. Ez is a sajátod, senki más nem szólít így. Szóval, nézem. Nézlek. Hagyom, hadd furakodjanak a szavaid a felszín alá, hadd bolygassanak fel. Lehet ilyet? Kiegyezni azzal a csókkal, sőt, szarni rá, miközben azt állítod, akarsz? Hogy kellek neked? Összefér ez a kettő?
Létezik egyáltalán az a szerelem, amit anno kitaláltam magamnak?
Egymásra rakódnak a kérdések. Szeretném-e, hogy meghódíts. Akarlak-e téged.
Tényleg. Mit akarok?
Azt hittem, boldog párkapcsolatot. Valakit, aki úgy viszonozza az érzéseimet, ahogy szükségem van rá. De egyre egyértelműbb: túl sokat, túl tarkát reméltem. Az élet még mindig nem tündérmese.
Talán, ha Lili talál véletlenül szeretőt, Niel őt csókolja meg álmában. Nem volt elrendelve köztünk semmi. És egyetlen egyszer sem kérte, hogy válasszam őt.
Te is elengednél. Feleslegesen aggódtam, ártok-e neked, szétcincáltam-e a kötődést kettőnk között. Azt mondod, menjek. Szerezzem meg magamnak.
Szóval ennyi? Erről szólnak a valódi románcok? Ki elég ügyes és merész elvenni, amire, akire vágyik? Ki elég kemény elengedni a másikat, mielőtt túl közel férkőzne hozzá?
– Tudom. Hogy nem ütöttél volna meg – tisztázom, a rend kedvéért. – Csak utálom azt a Freddyt, aki ebben a tinidrámában szerepel. Segített volna, ha valaki felpofozza helyettem. És szívesebben láttalak volna dühösnek, mint csalódottnak. Azért mondtam.
Persze egyik sem vagy. Hiszen előre figyelmeztettél: méltóságodon aluli emberi érzelmekkel szórakozni.
A zuhanytálcán remegtél előttem, összesírt levelet írtál nekem, és a karomban aludtál el. Niel könnyes szemmel mesélt arról, hogy kénytelen önmagát gyilkolni, pegazust lopott velem, azt ígérte, bármikor kérhetek tőle dalt. De mindkettőtök hajlandó átengedni a másiknak.
Az én döntésem.
És most, hogy kipukkasztottátok az illúzióimat a szerelemről, fogalmam sincs, mit szeretnék. Egy valamit tuti nem: felőrlődni a naiv ábrándjaimban, tovább kergetni valami kézzel foghatatlan, zsebvilágokból átszüremlő délibábot.
Ha más ilyen könnyen veszi, én minek bonyolítsam?
Közelebb lépek hozzád, megragadom a zakód hajtókáját.
– Jó, próbáljuk ki a te verziódat! – Felágaskodom, a tenyerembe zárom az arcod, és a számhoz húzom a szádat. – Hódíts meg! – suttogom az ajkaid közé, mielőtt megcsókollak.

Meredek a mobil kijelzőjére. Fogalmam sincs, mire számítottam a hajnali tini-drámázásunk után, homályosan lengett körül az ölet, hogy együtt vagyunk, olyan behatárolatlanul, és ez jelent valamit, többet annál, mint előtte a szerető címke. Hiszen lehántottam róla a titkait, felforgattam a világát, beleszuszakoltam magunkat egymás életébe. Aztán meg… cserben hagytam kettőnket.
Arra készültem, én keresem majd először. Megint. Hogy bekopogok a helyrepakolt ügyes-bajos-nieles dolgaimmal. Ismét.
Sok mindenre készültem. Erre nem.
Elhívott. Randira. Engem.
Háromszor olvasom vissza az üzenetet, keresem, hol érthettem félre, milyen lyukakat tömött ki a fantáziám hülyeségekkel.
David nem akarhat engem vacsorázni vinni puccos étterembe. David utálja az ilyesmit. Ilyesmiről a buta kislányok ábrándoznak.
Atya ég… Leesik: a kedvemért csinálja.
Remegő ujjakkal pötyögöm be a választ.
Tudsz kicsit korábban jönni? 10 perccel előbb?

Kitekeredve igyekszem összemasnizni a nyakam hátulján a szalagot. Kicsúszik a kezemből a kopogásra. A tekintetem az ajtóra tapad, a szívem galoppozásba fog, lihegek, pedig el sem kezdődött a maraton. Mit maraton? Sprint lesz. Elfut majd, és most nem futhatok utána.
Kitárom az ajtót. Akármilyen szájcsócsálós, bűnbánós rettegés gyűrte az ábrázatomat, elillan róla. A bugyuta mosolyom sarka addig remeg, míg kiszivárog rajta egy hitetlen nevetés. Úgy pózolsz itt, mintha egy tizenéves lány fejéből pattantál volna ki. Te lennél a tinidráma főhőse.
Felpipiskedem, nyomok egy puszit a szájzugodba, és a csuklódnál fogva behúzlak a szobába. Becsukom mögötted az ajtót.
Megtámaszkodom a kilincsen. Mély levegő. Feléd sandítok, közben kiszúrom a tükörben a ruhám nyitott hátát, a szalagot, amit nem sikerült összekötnöm. Szuper.
– Segítesz? – tűröm félre a hajam az útból. Elbújok egy picit a kifogás mögé. Csak amíg túlesem a nehezén.
Amint nekilátsz a feladatnak, nekilátok én is az enyémnek.
– El kell mondanom valamit. – Szöszöket keresek a harisnyámon. Lecsapok rájuk. Legyen mit birizgálni. – Próbáltam összeszedni előre. Tényszerűen, racionálisan meg hasonlók. A múltkori… beszélgetésünk után… találkoztam Niellel. – Összekulcsolom az ujjaimat, és lehunyom a szemem. Mintha Istennek gyónnám meg a vétkeimet. Hadarok. Igyekszem gyorsan letépni a sebtapaszt. – Elárultam neki, hogy szeretem, de majd elmúlik, meg én veled vagyok. Abban maradtunk, barátok vagyunk, és ő Lilit akarja randira hívni. Visszaküldött hozzád. – Erősebben szorítom össze a szemem, felbukkannak az első zavart barázdák a homlokomon. Fura így visszaidézni az eseményeket. Utólag egész… más. – Pár órával később nekiálltam írni neki egy búcsúlevélfélét, hátha úgy gyorsabban lezárom. És akkor betoppant azzal, hogy aggódik értem. Hogy tudnom kell rólad valamit.
Összegereblyézem a bátorságom, megpördülök, leszegett állal ugyan, de szembenézek veled meg azzal a szánalmas önmagammal, aki kettőtök között lettem. Gyűlnek a ráncok a homlokomon, mert ez az egész így hangosan végigvezetve ezerszer gázabb, mint egész eddig belülről csengett.
– Szóval itt az első bocsi. Elmondta, hogy Xavér tata fia vagy, most már ezt is tudom. És állítólag egy variánsod megölte a profot, elhozva a világvégét vagy mi a pikula. Ami amúgy szerintem egy vicc. Ha egyetlen emberen múlott a sorsa, akkor annak a világnak eleve kampec volt. Mindegy – legyintek. Megpihentetem a pillantásom a tarka-barka szőnyegeken, mielőtt visszaterelem rád. – Niel kvázi szerelmet vallott. Nekem meg volt egy összeomlásom. Kiakadtam rá, hogy mégis mit kezdjek most ezzel, mit akar tőlem meg effélék. És a válasz megint az volt, hogy legyünk barátok, mert lemaradt, és nekem itt vagy te. Szóval elvitt Mackótestvért nézni. Bealudtam. Megcsókolt. Én meg viszonoztam.
Úgy grimaszolok, mint aki először szembesül a sztorival. Ez így bazi rosszul jön ki, főleg Nielre vet pocsék fényt. Az egész huzavona. Hogy nem bírt választani két lány közül. Hogy csak egy csókot mert ellopni, engem nem. És tényleg elkésett. Könnyű lenne rákenni az egészet. Viszont nem volna fair.
– Sajnálom. Ha nem bénázza el, azt hiszem, sokkal több mindenért kellene most bocsánatot kérnem tőled. És ez így nem oké. Nem várhatom el, hogy elcsábíts vagy hallgasd a gondolataimat, miközben próbálok kihabarodni belőle. – Belekapaszkodom hátul a jobbommal a balomba, véletlenül se kapaszkodjak beléd. – Meghagyom neked a döntést, mert múltkor mérges voltál, hogy nélküled hoztam meg. De szerintem dobnod kellene. Kiadni az utamat. Esetleg felpofozni. Valami ilyesmi.
Lesütött szemmel, hosszabbra, feketébbre mázolt pillák alól fürkészlek, és várok, megfeszült állkapoccsal várom, hogy kihirdesd rólam az ítéletet, amit én már rég megfogalmaztam magamról. Várom, hogy fekete csíkokban folyjon le az arcomon a festék.
Úgy kell nekem. Megérdemlem. Te pedig jobbat érdemelsz.