Kis híján orra bukom benne, akkora hülyeséget kérdez. Nem kapok szikrát. Most még az áramot sem vezetném. Ha ráérnénk, megtorpannék előtte, és merednék rá célzatosan, amíg össze nem kaparja az utolsó agysejtjét.
– Kev – nyöszörgöm –, szervetlen vagyok, rémlik? Nyugodj már le! Ne szürcsölj a csatornaléből, és rendben leszel!
Rántok egyet a karján, aztán meglegyintem a kezét, amivel olyan kergén taperolja össze magát. Néma vicsorgással üzenem: ideje abbahagyni. Utánaolvastam egyszer ennek a hipochondria témának, de Wither különleges eset. Néha abszolút nem értem, miért épp az én esetem.
A lovagiasság mintapéldánya a srác, csak felkérésre kukkolna, mellé extrémen elpirul. Süket meg vak egyelőre nem vagyok, elcsíptem a jeleket; valami fétisre tippelek a bomlásállóság, esetleg a hipoallergén fém-szerkezet miatt. Nem ez lenne a legfurább kattanása. Hiába, pasiból van. Amíg női formára gyúrják, egy konzervdobozra is képesek ráizgulni.
Az különöse macsós, ahogy szarik a testi épségére. Féltem az állkapcsát – ez óvja meg a pofontól. Plusz üldöznek, nekem pedig van fogalmam a prioritásokról, ergo fedezékbe cibálom a slozira, mielőtt áttérek a kiosztásra.
Visszaveszek a lendületből, nem szorítom jobban sarokba, mert fehérednek az ujjpercei az ajtófélfán, és isten mentsen minket attól, hogy nyilvános budival kelljen érintkeznie. A végén megmártózik otthon egy kád hipóban.
Végighallgatom a dumáját, mentségnek nem nevezném, a magyarázattal sincs rokonságban. Végleg a torkomra forr egy sóhaj a reszelős morgás mellé. A szemgolyóm majdnem hátracsúszik a koponyámba.
– Nem leszel ebolás! – dörrenek rá, bár a webbeteg-diagnózisai zavarnak a legkevésbé. – A vécé meg a bacik nem fogják kiloccsantani az agyad. Egy pisztoly viszont képes rá! Tényleg nem érted? Képzeld magad a helyembe! –  Lejjebb tekerem a hangerőt. Sajnos már elsajátítottam a suttogva kiabálás praktikáit. – Te mennyire élveznéd fordítva? Például, tudom is én, fémmaró vegyszerrel lőnének ránk, ami rád tök ártalmatlan, engem meg lazán szétéget. Hálás lennél, amiért hősiesen eléd ugrom?! Annak meg hihetetlenül örülök, hogy Jules külön biztat a baromságra! Ő sem teszi majd zsebre, amit kap tőlem. – Hátrafésülöm a fürtjeimet, kieresztem a fáradt gőzt egy hamis szusszantással. – Nem vagy ebolás – ismétlem el neki, hátha lassan rögzül. – És ne kísérts, mert tényleg keresek valami rosszabb büntetést!
Belefejelek a tenyerembe, de átveszem az anyagdarabot tőle. Én szerencsétlen még össze is kötöm vele a hajam, ha már ez a mamlasz letépte nekem magáról. Próbálom lazán csinálni. Eljátszom, hogy normális póló cafattal lófarkat eszkábálni. Hatalmas előny hozzá az acélos küllem. Kívülről semmi nyoma a zavart szégyennek.
Kev minél lelkesebben győzköd arról, milyen prímán fog tettetni, annál jobban elbizonytalanodom. Kiköt valahogy a kórháznál, ekkor három évre visszamenőleg megbánom az összes döntésemet. A bejelentés és gondolkodás nélkül átlukasztott fal az utolsó csepp, a végső cérnaszál. Lehunyom a szemem. Keresem a lelki egyensúlyomat. Izzasztó lesz így emberi megjelenést meditálni magamra.
Mire megint pislogok, ez a lökött szelfihez pózol. Ha bomlasztana a tekintetem, itt porladna el mellettem.
Átpörgetem magamban a lehetőségeket. Dobbantanunk kell, az száz. Részben a szektások meg a titkosra tervezett küldetés, részben a frissen rohasztott átjáró miatt. Nyilvános helyre nem rendelhetjük oda Julest. Képes és berepül értünk a tömegbe. Nem akarok feltűnést. Kev ráadásul full rápörgött a doki vizitre.
– Nem hiszem el… – motyogom. Átvetem a karomat a nyaka körül, és hagyom, hogy felemeljen. Ismét becsukom a szemem. A mellkasa felé fordítom az arcom. Szenvedősen összehúzom a vonásaimat. Ráfoghatjuk a koncentrációra, amivel kizárom a környezetet és halandó színt öltök, ám valójában a szitu röhejességének szól a fintor.
– Jó, felőlem. Julian onnan is be tud gyűjteni. Vihetsz a kórházba.
Szuper lesz. Rögtön beutalom magunkat a zártosztályra.
– Remélem tudod – figyelmeztetem sziszegve, immár kisimult, eszméletlenséget imitáló ábrázattal –, hogy ha a közelembe engedsz bárkit, nővért vagy orvost, komolyan kitalálok neked valami durvábbat az ebolánál!
Mondjuk kiábrándíthatnám a kórházakból. Józan paraszti ésszel könnyű összerakni, mennyivel több betegség meg kórokozó fenyegeti ott az egészségét, mint a bokáig érő szennyvízben. De megint szerencséje van. Ájult, bőrszínű hölgyet alakítok, és azok keveset pampognak.

Yep, épp erre céloztam. Képtelenség sokáig dédelgetni a sérelmeimet, amikor heherészést kapok a szarkazmusomra, miközben lebeg utánam, mint egy lufi, amiből ereszt a hélium. Furák a stresszreakciói, tényleg. Fura az egész srác. Belemártották a fiúságát egy kiadós furaságba.
Valakinek észnél kell maradnia. Már hozzászoktam, hogy a Hellions különítmény hímjei mellett én vagyok ez a valaki. Éljen a hűvös, higgadt higany, amiről lepereg a szennyvíz meg a lányos pironkodás. Kiáltsunk érte egy hip, hip, hurrát!
Távoli agymenés, emberként mit reagálnék Kev tisztálkodós kitérőjére. Esetleg eltűnődnék, mennyire macerás, eszembe jutna, hogy talán segíthetnék, és belevörösödnék a puszta a gondolatba. Jelenleg a zavaromnál erősebb az undor, amit a vádlimra csapódó, mocsoktól sűrű cseppek keltenek.
– Ezután ötször is átsikálom magam – jegyzem meg fintorogva. Túl aranyos az ajánlata, és mivel kötelez az ígéretem, figyelemmel vagyok a fiúságára, nem közlöm vele, hogy bazi lassan haladnánk, ha most ölbe kapna, ráadásul ennyi erővel rég polimorf tócsa lennék a plafonon, úgy biztosan elkerülném a trutymót a földön.
– Cuki tőled, de ahhoz el kellene engednem téged – lebbentem feljebb az összekulcsolt kezeinket. – Morcosabb lennék egy véletlen baleset után pucéran, mint koszosan, ruhában.
Remélem, nem veszi sértésnek. A rövidnaci meg a sportmelltartó egy szakadó cérnaszállal tartja bennem a méltóságot. Elkomposztálna rólam a gönceimmel együtt minden látszatot és emberit. Azt még neki sem hagyhatom. Főleg neki nem.
Rosszul mérem fel a szituációt. Abban a hitben húzom félre, hogy nem szúrtak még ki minket, és amíg nem ragyogok nekik diszkógömbként, addig nem is fognak. Engedek az oda nem illő nyugalomnak meg szórakozott örömnek, amit a közelsége gerjeszt bennem, és hagyom őt hadoválni. A mennydörögve visszhangzó lövések döbbentenek rá, mekkorát hibáztam.
A számat tátom és a szememet meresztem Kevre. Szobrozik fölöttem, ráérősen csonkítja a falat mögöttünk, fikarcnyi ijedelem nélkül. Sutba vágom a lányságom meg az ő fiúságát. A halandósága pöppet fontosabb. Nekem legalábbis. Őt láthatóan kevéssé izgatja. Helyet cserélek vele, fitogtatom az acélos izmaimat meg a méretemet, a varrás első reccsenéséig nyúlok, eltakarom a marconák elől, mialatt utat tör nekünk.
Átbotladozunk a következő random térbe. Polcrendszerek között landolunk, tele felcímkézett, katonásan rendszerezett dobozokkal. Mi ejtjük az első foltot a makulátlan padlólapon. Ez már egy másik épület lesz. Valami üzlet raktárhelyisége. Vagy egy irattár. Nem mérem fel közelebbről.
Elpattan bennem az utolsó ideg, ami még nem volt fémből. Visszarendezem magam a szokott formámba, és karon ragadom Kevet. Visszasiklanak az ujjaim az ujjai közé, szinte megszokásból.
– A frászt mész vissza! – csattanok fel, élesebben, mint szeretném. Előrevonszolom magam után és kirúgom a fém ajtót. Balra kémlelek, aztán jobbra. Megpillantom a felfelé vezető lépcsősort.
Megiramodom felé, útközben elterelésként szétcsapom a kilincset pár ajtón. Átveszem Kev csupasz tenyerét az ellenkező kezembe, úgy tolom fel magam előtt a következő szintre. Ha utolérnének, engem próbáljanak átlyuggatni azokkal a töltényekkel.
Nyomorékok. Büdös szektás pöcsök.
Ránk kacsint Fortuna. A személyzeti vécé mellett kötünk ki az emeleten. A látóterem szélén felvillan egy világoskék ing, de nem foglalkozom vele. Benyitok, és eltekerem magunk mögött a zárat.
Sziszegősen, halkan esek neki Kevnek, a mutató ujjammal a mellkasát böködöm, és minden dühödt mondat után közelebb trappolok hozzá. Távolodunk a mosdókagylótól, közeledünk a klotyóhoz.
– Mi az ördög volt ez?! Eszednél vagy?! Amint valaki meghúzza a ravaszt, fedezékbe kellene vonulnod! Kettőnk közül én vagyok golyóálló! – Feltartom a tenyerem és lyukasztok a közepébe egy kört. Aztán rögtön összeforrasztom. – Higany! Szervetlen! – Tovább inzultálom, ezúttal teljes kézzel. A szegycsontja körül találom el. Tudatosan visszafogom magam. Vigyázok, ne érje túl kemény csapás. – És nem állunk le húsz embert ketten szétverni! Mentő akción vagyunk! Nem azért küldtek, hogy bárkit likvidáljunk! Különösen téged nem akarunk likvidálni!
Ökölbe szorítom a combom mellett a kezemet. Hátra vetem a fejem, újabb, frusztrált nyögést hallatok.
– Ha még egyszer ilyesmit művelsz, nem csak a szellemed lesz kettéharapva.
Összefogom a hajam, feltekerem, majd gumi híján hagyom ismét szétbomlani a fürtöket a vállamon. Ráhunyorítok Kevre, és odanyújtom neki a kezemet.
– Szemtanúk előtt nem puffantanának le. Innen már kisétálunk. Megpróbálok emberi színt erőltetni magamra. Sokat gyakoroltam. Csak baromira összpontosítanom kell hozzá.
Elvégre mi sem egyszerűbb, mint ezek után lemenni alfába…
Csukott szemmel könnyebben menne. Csinálhatnánk például úgy, mintha rosszul lennék, ezért pánikolva sietne velem valahova. A színjáték elvonná kicsit a figyelmet a csatornaszagunkról, meg arról mit keresünk itt tök ismeretlenül és miért vagyok ennyire alulöltözve. És amint végiggondolom, rádöbbenek, mennyi sebből vérzik az ötlet. Örülnék egy értelmesebb tervnek. Kevtől viszont hiába várok ilyet a háromszázhatvan fokos rohasztás meg az öngyilkossági kísérlete után.
– Áll még a korábbi ajánlat? Ki kellene vinned. Eljuttatni minket egy biztonságosabb, szabadtéri helyszínre, ahonnan Hellion összeszedhet. Bárki megállít, rohanásban vagy, nincs időd magyarázkodni, mert orvoshoz cipelsz. Kizárólag ott érj hozzám, ahol nincs rajtam ruha! Menni fog? – Mihelyt felteszem a kérdést, felötlik bennem a következő bökkenő. Riadóztatni Julest. Szuper stratégia. Na és a kivitelezés? – Kérlek, mondd, hogy van nálad mobil vagy kommunikátor!

Levegősen, sóhajtásokba burkoltan nevetek a kettéharapott szellemeken, és mert minden rendben, most már. X pályafutásom alatt ebben a pillanatban élvezek a legjobban hős lenni. Wither ezüst páncélos megmentője. Valaki, akinek megkönnyebbülten beleremeghet a közelségébe. Valaki, aki után kiálthat zuhanás közben. Kész előadást improvizál hozzá. Rombolja a meghatottságom, viszont építi a jókedvem. Ezúttal én takargatom a számat, hátha visszatuszkolhatom belé a kacajokat, amik a legkevésbé sem illenek ebbe a poros, sötét alagsorba vagy bármilyen krízishelyzetbe. Szorosan fogom a kezét, puha és meleg, főleg az enyémhez képest.
Megacélozom az idegeimet – jaj, de utálom ezt a kifejezést –, és a küldetésre koncentrálok. Visszarángatom magamra a komolyságot a ruhámmal együtt, bár Kev mellett hamar le fog rólam hullani. Mármint a komolyság. A gönceimet nem féltem. Béklyóba zártam Wither ujjait a sajátjaim közé, fedett kézzel pedig ő a legártalmatlanabb srác a világon.
Először a mocskos folyosón ütközöm meg, utána a dumáján. Máshol, más körülmények között kifaggatnám róla, mégis mire gondol, mivel ejtene csorbát a lányságomon. Felháborodnék azon, az én lányságomat minek kell külön óvni másokéval szemben, és egyáltalán hogyan merült ez fel benne. Miért? Mi vagyok a szemében? A kemény csaj, akivel éreztetni kell, hogy azért csaj formába öntötték azt a higanyt, szóval nyugi van, vigyáznak a legtörékenyebb részemre, az önbizalmamra.
Néha az a benyomásom, a fém az érzelmeket is túl jól vezeti, nem csak az elektromosságot.
De nem érünk rá. Könnyed, szarkasztikus megjegyzést faragok a sértettségből.
– Gáláns tőled. Igyekszem én is odafigyelni a fiúságodra.
Nem engedi sokáig dédelgetni a duzzogást. Hiszen róla van szó. Hallgat rám, követ, és még így, kicsit bután meg sután is helyes. Egy korty friss levegő ebben az asztmásokra szabott kínzókamrában. Az a szívesen, bármikor, a mai napom legőszintébb szólama.
Éles váltás hozzá képest a nyekkenő, alélva nyögő produkció, amit a kikloffolt marcona előad. Nekem kellene vigyáznom a lányságomra, basszus.
Szerencsére itt van Kev, hogy megtörje a feszültséget. A kommentjeitől kevésbé emésztem magam rajta, mennyire küldtem padlóra azt a hapsit, feláll-e valaha, megússza-e agykárosodás nélkül, vagy élete végéig nyáladzik azokra a nyanyákra. Wither elbomlasztja a szövegével az aggodalmam, a kezével pedig utat rohaszt nekünk, át egy újabb ajtón, keresztül az épületen. Nem kéne kacagnom olyan alpári hülyeségeken, mint a péniszarcú meg a kilencvenéves nénikre csurgatás, főleg nem ilyenkor, de kicsúszik. Ha Josh vagy Jules hallaná ezt… Temethetném az imázsom.
– Annyi baj legyen. Majd megfürdünk – nyugtatom magunkat, és hagyom, kivételesen hadd vezessen ő engem.
Nyakunkba borul régi jó barátunk a félhomály. Ezeréves, málló beton zárul körívesen fölénk, mint a világ leggusztustalanabb vízi csúszdájában. A lábam mocsárlébe toccsan. Áporodott, penetráns szag tölti be a teret, ha éreznék ízeket, a nyelvemet marná a bukéja. Távoli, lassan sodró csobogás, cseppek őrülten visszhangzó piszmogása között csapódnak vissza ránk Kev légvételei.
Rohanunk előre a legocsmányabb terepen, amit el lehet képzelni, és szívem szerint kiköpnék egy adagot magamból, rókázás címén.  Öröm az ürömben: Kevin társaságában, a kezével a kezemben tocsogok a szennyben. Juhé?
Reflektor vakít el szemből. Oldalra lendülök, felsimulok az íves falra, és magamra rántom Kevet, mielőtt visszatükröződne rólam a lámpafény. Pipiskedve, a válla felett kémlelek előre.
Hát ezt nem hiszem el. Megtaláltuk a csuklyásokat. És mindjárt ők is megtalálnak minket. A cirka tíz fős csőcselék középkori szerzetes jelmezben vonul felénk.
Nem mondod… Ezek a föld alatt portyáznak mutánsok után? És mi a fészkes franc van az öltönyös alakulattal a felszín felett?
Loccsanások, dübörgés harsan mögülünk válaszként. Masíroznak utánunk a fegyveres gorillák. Túl lelkesen és gyorsan végzik a munkájukat. Nem ehhez vagyok szokva.
Egy szekta, egy biztonsági különítmény és két mutáns besétál a csatornába – így kezdődik az évezred legkínosabb poénja.
– Ha nincs jobb ötleted, most jön az, hogy felemellek, és átrohasztasz minket a plafonon keresztül a felszínre – szűröm a tervet a fogaim között Withernek. Körbefogom a derekát. Felkészülök az átalakulásra. Hiszen ki ne szeretne daruvá változni a srácnak, aki tetszik neki? Nincs is szexibb egy több méteresre nyúlt higanynyalábnál...

Irtó cuki. Azt kérdi, jól vagyok-e, mintha kettőnk közül nem ő lenne a törékeny halandó, én meg a kvázi elpusztíthatatlan fémszörny. Átszalad a fejemen, mennyire stírölhettem félreérthetően, hogy még a sötétben is kiszúrta és úgy döntött, inkább eltakarja előlem az ajkát. Aztán koppan a tantusz. A velőmig hatol a cringe.
Hogy lehetek ennyire gyerekes? A képességétől félt! Én meg ilyen faszságok miatt aggódom. Megérdemelnék ezért egy áramütést.
– Soha jobban – felelem neki gyöngéden.
Elveszi a kezét a szája elől, és én megszokásból, ösztönösen fellélegzek. Kész imposztor vagyok. Nincs is szükségem oxigénre. Tömény higany a tüdőm. Bomlaszthatatlan, sérthetetlen. De Kev nevet, és Kev nevetése azok közé a ritka kincsek közé tartozik, amiktől embernek érzem magam.
Felegyenesedem, félresöpröm a giccses gondolataimat, és visszaterelem a figyelmem a feladatra: felmérni Wither sérüléseit, felmérni a terepet, kijuttatni magunkat.
Akármilyen szívesen játszok mankót neki, a szédülésnek nem örülök. Aggodalmasan grimaszolok, és összekocogtatom a fogaimat.
Kev rögtönzött tornagyakorlata közben én is megmozgatom a vállamat és eligazítom a fölsőm pántját. Segít fókuszálni.
– Ajánlom is, hogy túléld! Kinyírlak, ha meghalsz – morgom neki.
Addig szórakozott, míg belesétált a szellőzőaknába. Simán kitörhette volna a nyakát. Mindig ilyen? Vagy Elixír mellett szabadult el? A fals biztonságérzettől? Nem lehet annyira őrült, hogy Joshra bízza az életét!
Kevre mégsem akadhatok ki. Lenyelem a békát. Ez van. Itt vagyunk. És nincs baj. Utóbbit megerősítem neki még egyszer, mialatt magamra vállalom a kesztyű szerepét.
– Nincs. Kézben tartom a dolgokat. Látod? – Összefűzött ujjainkra biccentek.
Ironikus, hogy semmi máshoz nem érek nyugodtabban, mint Wither biológiai fegyveréhez. És kiábrándító. Megnyugodni attól, hogy kizárólag én nyúlhatok hozzá, ezért mindegy, mennyire vagyok rideg, hideg és élettelen.
Tudod, mi durvább, Kev? Bírom, nem csak kibírom.
Milyen laza vallomás lenne. Lenyelem a béka mellé. Békésen megférnek a kitalált gyomromban. Kev őszinte válasz helyett mosolyt és bátorító szorítást kap.
Mercury majd megoldja. Formázható, alakítható, törhetetlen, legalábbis amíg nem azt kérik tőle, hogy hús-vér élőlénnyé változzon.
Úgy tűnik, Kev ki van békülve a szituációval, Juliannel ellentétben nem vitatkozik, nem kötekedik, teszi, amit kérek tőle. Zagyva, aranyos kommentárt is fűz mellé. Nevetőset szusszanok.
Teljes agytorna, hogyan képes a jelenlétével tompítani a tócsává folyás és a pucérkodás kínosságát, fordítva kéne működnie. De ez Kev. Hulladékból műalkotást, szar helyezetekből várat épít.
– Persze – biztosítom az épségem felől.
Lopok egy pillanatot magamnak, amikor már ruhában állok előtte a világosságban, és még nem nyitotta ki a szemét. Eszméletlen hangzavart csapna a szívem, ha nem derült volna ki Ózról, hogy annyira sem varázsló, amennyire én ember vagyok a bádog mögött. Aztán zuhanna egyet a gyomromig attól, milyen engedelmesen, kitartóan tartja maga mellé Kev a karját, hiába remeg bele.
Visszacsúsztatom egymásba a tenyereinket.
Vigyorgok a reakcióján, alaposan megrágom a sajátomat. Vigyázok, ne leplezze le, belül mennyire bomlok, és közben mégis elég nyílt, egyértelmű maradjon.
– Nem kényelmetlen. Egyáltalán nem az. – Ismét szorítok egyet a kezén. – Velem felesleges óvatoskodnod.
Értem ezt az érintésére, a leheletére, az udvariaskodásra, az összes félszeg gesztusra. Sokkal több mindenre értem, mint amit be mernék ismerni.
Szétmállik a fa, és feltárul előttünk a folyosó, a mögülünk kiáramló lámpafény körülbelül a felét világítja meg. Mindkét oldalán ajtók sorakoznak. A szektások raktárfélének használhatják. Bár az, hogy használják, túlzás. Kint ugyanolyan por fogad, mint ami a benti dobozokat borította. Tökéletes lábnyomokat hagyunk a retekben. El is fintorodom tőle.
– A lépcsőre szavazok. Túl nagy feltűnést keltenénk a bontással, és én sem szeretném összekoszolni magunkat. – Oldalra sandítok rá. Édesem. Tényleg baromi hálás lehet nekem, vagy baromi kiszolgáltatott félig kesztyű nélkül. Egészen belepirult. – Szívesen, Kev. Bármikor.
Már majdnem elhiszem, hogy ennyi lesz a szökésünk: kéz a kézben andalgás a lépcsőig, utána ki az utcára. Ám ekkor világosság gyullad a folyosó végében. Kirajzolódik egy kanyar, léptek dobbannak, és a zajukhoz hamarosan öltönyös marcona társul. Befordul a leágazásból. Megtorpan.
Kev elé pördülök. A biztonsági őr forma pasi leesett állal méreget, szeretném a sportmelltartónak betudni, de az a gyanúm, az ezüstös csillogásnak szól. Az, hogy rögtön a pisztolyáért nyúl, megerősíti a gyanút. Buzogányt formálok a szabad öklömből, és előre lendítem, addig nyújtom a karom, amíg találkozik az ürge állkapcsával. Reccsen egyet. A következő pillanatban tapéta a falon.
Basszus… Remélem, nem törtem be a koponyáját.
Sürgető, zaklatott kiáltások dörögnek abból az irányból, ahonnan a verőlegény érkezett. Jön az erősítés. Hurrá.
– Lehet, mégis csatornázunk – nyögöm kelletlenül, és oldalra rántom Withert a legközelebbi ajtó felé.

Ilyen komoly, kiszámolt köszt életemben nem kaptam. Az első természetesen, könnyedén röppent el köztünk, biccentettem rá, és annyi. A második viszont oktávokkal lejjebbről érkezett, fáziskéséssel. Értetlenül vigyorgok rajta. Kev néha úgy viselkedik, mint a simek, amikor nem adsz nekik feladatot.
Szerencsére letettem az óvónői karrierről és a genetikám letett helyettem a családalapításról. Mekkora szívás lett volna későn szembesülni vele, hogy nem értek a gyerekekhez? Mivel a fiúkba zéró anyai ösztön szorult, így is rám hárul a csőszködés.
– Van mozitermünk, uszodánk – húzogatom az ikrek előtt a mézesmadzagokat –, teleportáló manóink. És tőlem sem kell félnetek. Láttátok az Óz, a csodák csodáját? Gondoljatok rám úgy, mint abból a bádogemberre. Csinosabb kiadásban. – Rájuk kacsintok és megkongatom nekik a mellkasom. A lányból kicsalogatok egy mosolyt. Már majdnem megmukkan, ám ekkor Kev kong egyet, jóval zajosabban, le a szellőzőn. Hosszan visszhangzik az üvöltése.
Siklás közben tudatosul, mekkora logikai ziccer épp engem leküldeni, Jules mégsem avatkozott közbe. Talán mert egy gyenge pillanatomban beismertem neki, hogy szervetlenül is bomlok Wither után. Jó döntés volt-e vagy giga nagy malőr, az mindjárt kiderül.
Egyelőre a malőr felé húzunk.
Elfogy a fém a kezem alól, zuhanok az utolsó pár méteren. Nadrágig folyósítom a lábam, hogy tompítsam az esést. Kevin alattam tekereg, mire rendesen megül, megszilárdul mellette a combom. Selejtes sztriptízesként térdelek az ölében. A rozsda nyers szaga és az erjedés tömény, édes bukéja terjeng a levegőben. Még érzem. Arra is emlékszik a testem, hogy émelyegnék tőle, ha lenne gyomrom. Hihetetlen megkönnyebbülés jár át.
– Azért örülök, hogy nem szakadt le – sodrom hátra a hajamat.
Olyan butaságokat hord össze, hogy enyhe agyrázkódást sejtek nála. A pokolba. Jobban járt volna Elixírrel, mint a Bádogemberrel.
– Nem, ne mássz semerre! – Megtapogatom a koponyáját. Nem érek vele sokat. Legfeljebb hűsítő borogatást produkálok neki. – Szédülés? Hányinger? – kérdezek rá a tipikus tünetekre. Felkászálódom róla, és elkezdem óvatosan felsegíteni. – Működik minden tagod? Semmi ficam, repedés vagy törés?
Egyértelművé kellett volna válnia a problémának az aknában, de minimum a málló padlólapoknál. Pechemre nem gondoltam bele. Most pedig késő visszanyúlni, a sötétben tapogatózni a kesztyűért, ami jó eséllyel elszakadt és használhatatlan.
– Nincs baj – cáfolok rá határozottan Kevre. Megfogom a csupasz kezét, az ujjai közé csúsztatom az ujjaimat, nehogy komposztálja valamelyikünk ruháját vagy ránk omlassza az épületet. Micsoda áldozatokat hozok. Látom magam előtt Julian mindentudó ábrázatát, és hálát adok az égnek, amiért másnak nem teregettem ki a szennyest. Akárhonnan nézzük, épp kihasználok egy krízishelyzetet, hogy kettesben legyek a sráccal, aki tetszik. Ezért még a gimis csitrik is körbekuncognának.
Megemberelem magam, már amennyire a higany engedi.
– Gyanítom, a pincében vagyunk. Inkább ne ess neki az alapzatnak. Megkeresem az ajtót. Várj itt egy pillanatot! És… – Elbizonytalanodom. Elég mély a sötétség körülöttünk, de valami homály mégis bedereng, plusz találhatok villanyt. Jobb, ha biztosra megyek. – Hunyd le a szemed, oké? Szólok, amikor kinyithatod.
Hátrébb lépek, kiszivárgok a ruhámból és kiterjedt pocsolyaként fedezem fel a terepet. Hatékonyabb, mint a fal mentén botladozni. Rábukkanok a küszöbre, azon túl borongós folyosó vár. Bent meglelem a kapcsolót. A pislákoló, pőre villanykörte poros dobozokat fed fel és egy krátert ott, ahol Kev korábban a földre tenyerelt.
Idegesít a lépteim fémes koppanása. Puhítok a talpamon, hogy minél csendesebben iszkoljak vissza a gönceimért. Kevinnek háttal felcibálom őket magamra.
– Kinyithatod.
Visszakapaszkodom belé, védőréteget képzek a kesztyű helyett, és odavezetem a kijárathoz. Eleget tököltünk, nem érünk rá zárakat piszkálni. Felpillantok Kevre.
– Lebontod nekünk? – lendítem az összekulcsolt kezeinket az ajtó elé.

Megint egy nyomi szekta. Eddig ez a legfertőbb. Konverziós táborokban utaznak, mert a homoszexualitás ellen olyan perfektül beváltak, és miért is nem jutott még senki másnak eszébe? Izoláció, sokkterápia meg oktatófilmek. Az majd semlegesíti az X-gént. Hol lógtak ezek bioszóra helyett?
Nem érdemelték meg, hogy Kev kesztyűs kézzel bánjon velük, mégis finomkodtunk. Nem igazi szektáról beszélnénk, ha nem lapulna a csuklyák alatt pár befolyásos fószer, akivel tilos ujjat húzni. Ergo észrevétlenül kellett távoznunk. Itt sem jártunk.
A bagázs biztonsági rendszere annyira követte a kort, mint a nézeteik. Lézeres mozgásérzékelőkön meg rácsokon csordogáltam keresztül, és mechanikus zárakba öntöttem kulcsot. Hagyján, hogy hangyányi lakk sem maradt a körmömön, a végén megint sportmelltartóban meg rövidnaciban villoghatok a tetőn.  Mint a kellék-nőci egy akciófilmből.
– Egészség – felelem csípőből a hapcira. Először azt hiszem, az ikrektől jön, aztán kiszúrom Kev vacogását. Ha nem folytam volna ki a dzsekimből az egyik biztonsági teremben, most kölcsönadhatnám neki. Vagy legalább a kedvenc dzsekimben, az alakváltó ketyerével a csuklómon, emberibb formában játszhatnék el a gondolattal.
Kikémlelek mellette a perem mögül. Persze, hogy ma tartják a konferenciának álcázott hitgyülit. Öltönyös figurák serénykednek a talajszinten, némelyik hozta a kigyúrt, napszemüveges haverját. Az a gorilla komolyan itt szelfizik? Visszavonulok, mielőtt véletlenül lekap, aztán néz egyet, mi ez a konzerv Bond bige a háttérben.
Kev mondja a tervét. Meghallgatom, mert cukin adja elő. Egy romantikus vígjáték végén hatalmas hangulata lenne a lila kis szikráinak. A szememet forgatom, de megengedek magamnak egy mosolyt mellé. Várom, hogy Julian elkobozza a rakétát, és felvázolja a valódi tervünket.
A testvérpár szeppenten kapaszkodik egymásba. Tizenhárom évesen mi vagyunk nekik a felnőttek. Jó lenne fenntartani az illúziót.
– Ne aggódjatok, biztonságban lesztek – nyugtatom őket. Már amennyire az ólomhölgy vállveregetése megnyugtató tud lenni. Biztos PTSD-jük van az oktatófilmektől. A fiú totál lesápad, a lány meg úgy mered a kezemre, mintha kést fognék a bátyja nyakához. Inkább elengedem.
Kevin közben odaígéri nekik a lila szikrákat. Meglovagolom az ötletet.
– Klassz helyre viszünk. Halljátok, még tűzijáték is lesz.
A dübögő, csikorgó robajra kapom vissza a fejem. Odasietek Jules mellé. Leguggolok, megkapaszkodom a szellőzőakna szélében, és lenézek a mélybe. Mennyi esély van rá, hogy Kev a haláltusáját vívja odalent? Lehet valaki ennyire balszerencsés? Hallgatózom. Végül a zajok alapján arra jutok, túl fogja élni. Felesleges ráuszítanunk Josht.
Arrébb fújom a szemem elé hullott hajtincset.
– Kihozom. Ti menjetek előre az ikrekkel. – Leveszem a bakancsom, és Hellion markába nyomom. Legalább az élje túl a bevetést, ha a dzsekim már kuka.
Előre lógatom a lábam, a járat falához nyomom, lágyítok rajta, hogy jobban tapadjon. Megismétlem a kezemmel is. Így ereszkedem le Kevhez.
– Hé, jól vagy? Nem törted össze magad?
Szűkös a hely, és későn jut eszembe követési távolságot tartani. Belecsúszom szépen az aurájába. Alultözve, a sötétben. Kész mázli, hogy egy hűvös fémdarab vagyok, aki csak hírből ismeri a pirulást és rendszeresen elfelejt levegőt venni. Oldom vele a szitu intimitását.