Lüktető izmaim, s a szebb pillanatokat is megélt pókgúnyám emlékeztetnek kárörvendőn az elmúlt harminc perc eseményeire. Ahogy nehéz figyelmen kívül hagyni a szerelőműhely állapotát, ugyanis jelen formájában előbb nyilvánítaná bárki egy természeti katasztrófa helyszínének, semmint munkaállomásnak. Ám ezek már olyan részletek, melyekről épp olyannyira nem veszek tudomást, mint a telefonom szinte szüntelen rezgése vagy a ruhám beépített rendszerébe továbbított értesítések a nem fogadott hívásokról. Zsigereimben érzem, hogy ezt később majd megbánom, de ettől még nem veszem le a szemem a jelenetről, amint az albínó hústornyot belökdösik a speciális burkolattal felszerelt járműbe.
- Biztos, hogy ez ki fog tartani? ─ ha nem lennék ennyire frusztrált és fáradt, talán elsütnék egy viccet arról, hogy ennél nagyobb problémával néznek szembe, ugyanis megfelelő méretű narancsszínű kezeslábast is találniuk kell majd rá, amiért egyáltalán nem irigylem a Rykers felelős személyzetét. Vagy akkor, ha az elmúlt hét során nem fajult volna el ennyire ez az egész ügy.
- A kontaktod, Kingsley esküszik rá, és ez nekem már több, mint amit az NYPD fel tudna mutatni. Nem tudom, feltűnt-e, de a legtöbb egység nem furikázik páncélautókban. Nem véletlenül. ─ Lamont válaszára ajkaim elnyílnak, de ahogy újra végigfuttatom fejemben a szavait, fejemet jobbra-balra ingatva, válasz nélkül hagyom, mintha csak azt mondanám a mozdulattal: "Oké, ez jogos." A legmegalázóbb az egészben, hogy amíg fogaskerekeim némán elkattogtak egy Metallica számot, amíg megfelelő visszavágás után kutattam agytekervényeim között, a hadnagy még csak felém sem bagózott, és mégis, fogadni mernék rá, hogy nem volt rá szüksége, mert a riposzt hiányát elkönyvelte magában egy pontnak a verbális ping-pong mérkőzésünkben. Remélem, legalább az állást számolja, mert én már jó régen elvesztettem a fonalat.
- Jól vagy? ─ na jó, szarkasztikus megjegyzésre számítottam a részéről, amiért nem dumálok annyit, mint szoktam, erre viszont nem igazán.
- Miért ne lennék? ─ ha ez emberileg lehetséges volna, akkor az "Ez most komoly?" üzenetet magában hordozó nézése gyakorlatilag lyukat égetne a maszkomba. Két adogatást pedig mégsem nyerhet meg ugyanazon a napon, így egy mély sóhaj kíséretében, kelletlenül kinyögök egy választ:
- Jobban, mint Frederick. ─ lehet, hogy ma győztünk, de ez még nem változtat az áron, amit fizetnünk... pontosabban, másoknak fizetniük kellett érte. Azon, hogy hány ember szenvedett a veszélyes drog miatt. Azon sem, hogy Mr. Menő immáron a halakkal alszik. Mindegy, milyen volt. Mindegy, mit tett.
- Ami történt, nem... ─ a mi hibánk. Igen, számítottam erre a reakcióra. És bármennyire is értékelem a támaszként felajánlott gesztust, nem értek vele egyet.
- Én győztem meg arról, hogy nyugodtan játszhat csalit, mert nincs mitől tartania. ─ és mit kapott a bizalmáért cserébe? Egy üres ígéretet. Ami végül pontoisan ugyanannyit ért, mint a védelem, amivel áltatgattam.
- Jobb, ha megyek! Járőrözök még pár kört, meg akarok róla bizonyosodni, hogy a lefoglalt áruja volt az összes és egy adag sem jutott ki az utcára. ─ látom a homlokát ráncoló férfin, hogy még mondana valamit, de nem hagyok neki lehetőséget rá. Kilövök egy hálót a legközelebbi épület sarkára, hogy a következő pillanatban guggoló pozíciómból elrugaszkodva hátrahagyjam a járőrautó tetejét, s rántsak egyet a vékony fonálon, felrántva súlyomat egy könnyed mozdulattal néhány emeletnyi magasságba. A falon felfutva még letudok néhány métert, mielőtt elrúgnám magam és a lent dolgozó rendőrök szemei elől eltűnnék, ahogy a következő hálómmal átlengek egy másik utca fölé. Nem diktálok feszített tempót, a távolság nyerése az elsődleges szempont, és az, hogy hagyjam a menetszélnek lehűtenie a bennem tomboló indulatokat. Nem Franknek szólnak, hiába tűnhet úgy a hirtelen távozásomból... nem, magamra vagyok dühös. Naiv voltam. Már megint. És a végeredmény is hasonlóan alakult, mint akkor, amikor...
- Ó, basszus! ─ az újabb rezzenésnek köszönhetően majdnem elvétem a zászlórudat, amin megállpodni szerettem volna, de jobbomat az utolsó pillanatban kinyújtva még idejében elkapom a felületet ahhoz, hogy meg tudjak állapodni a zászló alatt. Most, hogy potenciálisan hallgatózó fülektől távolabb kerültem, már engedélyezem a rendszernek, hogy kapcsolja a telóra érkező hívást.
- Ne haragudj, MJ, közbejött valami, de már úton vagyok feléd! Adj öt percet és ott leszek! ─ nem véletlen, hogy a válaszát szinte meg sem várva szakítom meg a vonalat. Van egy olyan érzésem, hogy egy szimpla bocsánatkérés ide most nem lesz elég. Tudom, hogy megígértem neki, hogy azonnal szólni fogok, amint olyan fejlemény merül fel, ami segíthetne a cikkében... éééés, technikailag igazából ezt nem szegtem meg. Vagyis, maximum félig. Önmagában az fejleménynek nevezhető, ha a bűnöző, akiről a riportja szólna, letartóztatás alá került. Az már más kérdés, hogy az ide vezető lépcsőfokok némelyikéből kihagytam. Na jó, úgy a nyolcvan százalékából. De a cikket így is megírhatja, méghozzá anélkül, hogy kereszttűzbe kerülhetne. Az én szememben ez win-win. Uhh, miért érzem úgy, hogy az övében nem lesz az?
- Bocsi, hogy annyiszor nem vettem fel, de elég gyilkos volt a forgalom! ─ nem fogom tagadni, valami jobbal is készülhettem volna ennél a nyitószövegnél, miután kopogás nélkül másztam be a nyitott emeleti ablakán. De hé, legalább az öt percet betartottam, a helyenként enyhén szakadt gúnyámból pedig úgyis feltűnne számára, hogy valami történt az idevezető úton, szóval a szándék az, ami számít. Ööö... ebben az esetben is számít, ugye?
- Jó hír: megtaláltam a cikked témáját! ─ nem veszem le azonnal a maszkot, hiszen a hírbombát mintegy megelőző csapásként dobom le és nem akarom, hogy már a mondandóm elején nyilvánvalóvá váljon a felszín alatti bűntudat az ábrázatomon.
- Lonnie Lincoln csuklóján kattant a bilincs. Vagyis, igazából egy spéci béklyó, amit a Horizont nemrégiben fejlesztett ki különleges esetek kordában tartásához, de a lényeg ugyanaz. ─ mármint, abban csak egyetérthetünk, hogy ez azért definíció szerint jó hír.
- Lehet, hogy közben kihívott egy szkanderpárbajra. ─ vonom meg hetykén a vállaimat, ignorálva bennük végighullámzó, tompa fájdalmat. Most már azéerrt megszabadulok az álarctól, hogy fedetlen képpel léphessek beljebb a szobában.
- Neked milyen napod volt? ─ küldök felé egy talán nem annyira meggyőző, de annál bizakodóbb mosolyt. Vagy ez túl korai? Amíg nem szólal meg, addig nehéz megítélnem, mennyire dühös.

Ahogy MJ megszólal, azon nyomban választ kapok arra a kérdésemre, hogy mennyire lehet dühös és a hanghordozásából ítélve vészesen közel járok a pár napos mosolyszünethez a haragskálán. Azt nem mondom, hogy nem értem meg vagy nem jogos a felháborodása, elvégre most vesztette el a cikken, amin annyit... ööö, várjunk csak, micsoda?
- Tessék? De hát miért? ─ hülye kérdés, hiszen van sejtésem róla, hogy miért. Ez inkább annak szólt, hogy erre pont nem számítottam. Arra gondoltam, hogy a főszerkesztő nem lesz elragadtatva, amiért az ügyre állított újságírója nem volt a helyszínen a bekasztlizás ideje alatt, de az, hogy teljes mértékben le is vették egy olyan sztoriról, ami nem mellesleg szó szerint percekkel ezelőtt zajlott, drasztikus lépésnek hangzik. Bár, az is igaz, hogy nem ez lenne az első döntése, amiben Jonah és én nem értünk egyet.
- Ki ez a fotelblogger? A bejegyzése olyan, mint valami fanfiction. ─ állapítom meg a homlokomat ráncolva, ahogy közelebb hajolok a felém tartott telefonhoz és a képernyőhöz érve lejjebb görgetem kissé az oldalt, hogy gyorsan átfuthassam a következő sorokat.
- Oké, ennek a személynek biztos, hogy nincsenek belsős forrásai, az egyetlen, ami érdekli, az a klikkelések száma. ─ csóválom meg a fejemet egy sóhajtás kíséretében. Sosem fogom megérteni, hogy a figyeleméhesek és like-vadászok miért élvezik annyira elferdíteni a valóságot.
- Először is: Sírkő sosem nyomott le, ez a felhasználó tuti, hogy a Hírharsona egyik előfizetője vagy fizetett embere! Már bocs! ─ teszem hozzá gyorsan a kiegészítést, mert nyilván dolgoznak a lapnál jó riporterek, a negatív konnotációjú meglátásom inkább a cikkek általános hangvételére és nem is annyira burkolt állásfoglalására irányult. Ami bizony gyanúsan egybecsengene azzal a stílussal, amit az MJ által kiemelt weboldal szerkesztője képvisel.
- Másodszor: felesleges szuperhadsereg miatt aggódni, ugyanis a kábítószert és a felpakolt szállítmányokat már lefoglalta az NYPD. ─ ezzel buktatta le magát a bejegyzés írója a leginkább, hiszen gyakorlatilag kigáncsolja vele az "anonimitását megőrizni kívánó, megbízható tanú" sort.
- És harmadszor: Raft? Ez komoly? Oda a Bosszúállók ellenségei kerülnek, ők viszont akkor se foglalkoznának egy feltörekvő gengszterrel, ha a toronyházuk előtt terítené az anyagot. ─ értem én, nagy a társadalmi bizonytalanság, különösen Thanos óta, jövőre polgármesteri választás is lesz, a new yorkiak szeretnék, ha komoly fellépés lenne a bűnözés ellen... de azért ez még nem fogja azt jelenteni, hogy bármelyik elkövetőből az egész világra kiterjedő fenyegetés válhat.
- Technikailag csak arról volt szó, hogy értesítelek, amint van valami fejlemény. Most pedig értesítettelek, hogy Lonnie Lincolnt lekapcsolták. ─ tudom jól, hogy ez nem fogja megnyerni az év védőbeszéde díjat, és azt is, hogy az eféle kiskapuk kijátszásával csak olajat öntök a tűzre. Ettől függetlenül igaza van, Foswell tényleg nem ma egyezett bele, hogy segít nekünk, de túl sok forgott kockán. A cím, amit megadott, lehetett volna akár egy csapda is, ha viszont túl sokat időzünk, azzal meg azt vállaltuk volna be, hogy Sírkő kicsúszik a markunkból. Viszont az egyik kérdésénél azért felszalad a szemöldököm.
- Miért nem szóltam? Mármint, leszámítva azt a tényt, hogy Alonzo Lincoln két méteres és kétszáz kilót nyomó fickó, akinek emberfeletti ereje van és nem érez fájdalmat? ─ elfogadom, hogy dühös rám, de azt azért talán megértheti, hogy miért nem adtam meg neki előre egy ilyen alak munkahelyi elérhetőségét. Az ő szavaival élve, lebuktatásról volt szó, azt viszont soha egy szóval nem mondtam, hogy oda is fogom vezetni valakihez, aki stresszlabda nyüstölése helyett vascsöveket hajlítgat mérgében.
- Frederick Foswell. ─ veszek egy mély levegőt, mert az eset őrá vonatkozó része teszi az egészet a legnehezebbé.
- Annak idején Jameson firkásza volt, de már akkor is alvilági körökben mozgott. Az emberei előtt a Mr. Menő nevet használta. Egy verőlegényekből álló csapatot vezetett még évekkel ezelőtt. ─ mindez ugyan mára már jelentőségét vesztette. A legtöbben, akikkel kapcsolatban állt a múltban, visszavonultak, sittre kerültek vagy nemes egyszerűséggel elpártoltak tőle, miután elvesztette a Harsonánál betöltött pozícióját.
- Beleegyezett, hogy elvezet minket a műhelyhez Harlem szélén, ahol a rakodást végzik. Sírkő viszont... ─ puszta kézzel zúzta össze a koponyáját. Ez volna az igazság, de visszanyelem és a fejemet megrázva, rövid szünet után folytatom:
- ... paranoiásabban reagált, mint amire számítottam. ─ enyhén szólva. Én pedig elkéstem. Már megint.

- Nem ez a lényeg? ─ a bizonytalanság kiérezhető a hangomból, amint kérdéssé formálva visszhangzom az ő iménti szavait. Ám akármennyire is uralkodó érzés bennem ezekben a pillanatokban a kényelmetlenség és a bűntudat, még ezek sem képesek megállítani abban, hogy lassan, de biztosan egy bátortalan félmosolyra görbüljenek ajkaim. Ha úgy vesszük, egy "Tudom, hogy épp az oroszlán bajszát húzogatom, de légyszi ne üss meg!" elgondolás lapul a légkör enyhülésére tett próbálkozásom mögött. Mert persze, tudom, hogy nem ez a lényeg, értem én, azt azonban neki is be kell ismernie, hogy bizonyos szempontból igenis fontos, amiket felhoztam a megjelent szösszenetekkel kapcsolatban. Erre pedig kész vagyok a kifakadása után is rávilágítani:
- Az lehet, hogy lehozták a sztorit, de egy hatvanhét százalékában légből kapott verzióját tárták a nyilvánosság elé, hibás tényekkel és nem létező forrásokkal. Szóval, mi állít meg abban, hogy az ő platformjukat használva ellenük megírd az igazat? ─ mert ebbe még a Harsonának sem lehet beleszólása, hiszen a szerkesztőségük láthatóan az olyan bejegyzések közzé tételét is képtelen volt megakadályozni, mint amilyet MJ néhány másodperccel ezelőtt az orrom alá nyomott, és ami, ezek szerint nem a lényeg, de mégis dühös miatta. Kezdek kissé összezavarodni.
- Az egyikből nem is következik a másik! Leadni egy cikket és ott lenni egy helyszínen, ahol kitör egy lövöldözés fényes nappal, két teljesen különböző dolog, az egyikhez információk és kontaktok kellenek, a másikhoz golyóálló mellény! ─ oké, elképzelhető, hogy az én hangszínem is hangyányit feljebb szökik, de őszintén szólva nem fér a fejembe, hogy egyáltalán miért szükséges ezt átbeszélnünk. Büszke vagyok rá a pályája miatt, és tudja (vagyis, remélem, hogy tudja), hogy bármikor szívesen segítem fülesekkel és beszámolókkal, ha azok segítik őt a cikkjei megírása során, de sosem ígértem neki olyat, hogy a karrierizmus jegyében oda fogom őt vinni magammal egy szupergazfickó búvóhelyéhez. Azt hittem, ez egyértelmű.
- Ezt én is tudom! ─ szükségtelen emlékeztetnie rá, nem vagyunk már naiv tinédzserek, és a mögöttünk álló esztendők sem voltak kimondottan veszélytelenek. De változtat ez azon, hogy szeretném őt megóvni és minimalizálni a potenciálisan életveszélyes szituációkat az életében? Nem. Nem értem, hogy mi ezzel a gond. Nem arról van szó, hogy a széltől próbálom óvni.
- Nem is azt mondom, hogy éld le az életed négy fal között. De mivel nem vagy golyóálló, nem foglak olyan helyre magammal vinni, ahol jó eséllyel ólomtúltengés terjenghet a levegőben. ─ lehetek ezért én a rosszfiú, de tetszik neki vagy sem, ez nem fog változni. Nem tudnék ilyet ígérni. És nem is fogok.
- Partnerként gondolok rád, de ez alatt a címszó alatt olyasmit vársz el tőlem, amiről jól tudod, hogy nem tudom megtenni! ─ ha már azt súrolgatjuk, hogy ki mit érez fairnek és mit nem, akkor ideje ezt is felhozni.
- Te nem katonai tudósító vagy, hogy csak akkor tudj az igazságról írni, amikor tőled fél méternyi távolságban robban fel egy illegális fegyverraktár! ─ mi lenne a következő? Kevlárt kell majd ajándékoznom neki a születésnapjára annak reményében, hogy nőnek majd vele a túlélési esélyei?
- Nézd... hoztam egy döntést. Egy olyan döntést, amivel neked nem kell egyetértened és meg is értem, hogy nem tetszik. ─ ha már itt tartunk, nekem sem. Egy pillanatig se úgy terveztem a dolgot, hogy valaki meghaljon és ha újrakezdhetném, ezzel a tudással a birtokomban, már most is máshogy cselekednék. Egy dolog viszont nem változna: a hozzáállásom, ha az ő biztonságáról van szó.
- De ez nem garantálja azt, hogy nem fogok újra ilyen döntéshelyzetbe kerülni. ─ nem arról van szó, hogy nem akarok vagy nem szeretek vele együtt dolgozni. Hanem arról, hogy néha nem engedhetem meg magamnak az előzetes tervezgetést. Olyankor nem, amikor egy bolti tolvajnál ennyivel veszélyesebb elkövetőt kell kivonni az utcákról.
- Sajnálom, hogy elvesztetted az ügyet, komolyan! Nem akartam keresztbe tenni. ─ ezt azért fontosnak érzem tudatni, mert valóban rosszul érzem magam amiatt, ami történt. De az indokokat illetően... már merőben más a helyzet.
- De ha újra döntenem kellene, akkor ebből az egy szempontból most sem tennék másképp. ─ miért tenném? Egy ember már meghalt. Neki lehet, hogy fontos ennyire az előléptetése, hogy megkockáztasson ilyesmit, nekem viszont nem az.

Újfent a nyelvemre kell harapnom. Szóval ki lett küldve, hm? Nem ül ki az arcomra meglepettség, és ez nem véletlen. A jó öreg Robbie Robertson remek ember, hatalmas szívvel, amin talán csak a bölcsessége tesz túl. Ám, mint mindennek az életben, a bölcsességnek is ára van. És történetesen tudom, hogy még az olyan jó emberek múltjában is lehetnek sötétebb foltokként éktelenkedő bukdácsolások, mint amilyen a Hírharsona társtulajdonosa. Ő és Lonnie gyerekkori barátok voltak mindaddig, amíg Robbie érezni nem kezdte, hogy bármennyire is szeretne segíteni rajta, nem fogja tudni visszahúzni cimboráját a bűnözés szakadékának peremvidékéről. Ami azt illeti, nem lepne meg különösebben az sem, ha kiderülne, hogy Jonah nem tudott Robbie helyszínre érkezéséről mindaddig, amíg az írásbeli beszámoló első verziója a főszerkesztő asztalán nem landolt. De a jog, hogy eldöntse, mindezt megosztja-e MJ-vel, Robbiet illeti, nem engem. Pláne nem úgy, hogy a szemében erről a kapcsolatról rajta kívül egyedül Pókember tud, Peter Parker ezzel, az egykori, szürke kisegér, a rendszergazda, akinek rendszeresen elfelejtették a nevét és akinek volt néhány szerencsésen lőtt képe a hálószövőről, már nem. Úgyhogy inkább közelebb hajolok a felém tartott kijelzőhöz és szótlanul futom át a sorokat, hogy aztán felhorkantsak, mikor ahhoz a részhez érek, hogy: "A helyszínen tartózkodó rangidős rendőrtiszt nem kívánt nyilatkozni." Meglehetősen diplomatikus megfogalmazása ez annak, ami a valóságban elhangozhatott.
- Tipikus. ─ mormogom magam elé, egy kis fejcsóválással spékelve meg, ahogy egy jól ismert hozzáállást fedezek fel ebben a sorban. Mert csupán egy valakiről tudok, aki mérföldekről is képes kiszimatolni a riportereket és még csak azt sem várja meg, hogy feltehessék neki az első kérdést: Lamont. Ha annyi dollárom lehetne, ahányszor a hadnagy hangoztatta már, mennyire utálja a firkászokat, akkor.... nos, igazából fogalmam sincs, mennyi pénzem lenne, de az, hogy ennyiszer sor került rá, már-már aggasztó. Alkalomadtán rákérdezek majd nála, hogy ez valamiféle korábbi traumára nyúlik-e vissza.
- Igazad van, szólhattam volna. De más tényezőket is szem előtt kellett tartanom. Sírkő birtokában olyan kábítószer volt, ami bármelyik átlagembert átmeneti szupererővel ruházhatott volna fel. Ha nem cselekdtünk volna azonnal, akkor azzal azt vállaltam volna, hogy a drog kijut az utcákra, méghozzá ki tudja, mekkora mennyiségben. ─ Lonnie személye már egymagában is elég volna ahhoz, hogy cselekedjek, elvégre az ereje, kombinálva az enyhén szadista jellemével, bőven elegendő veszélyforrás New York lakosaira nézve. De itt most nem csak arról van szó, hogy Sírkő mire képes, hanem arról is, hogy ez az anyag mit művelt volna ártatlan emberekkel, családokkal. Nem beszélve arról, hogy nem kis mértékben acélozta volna meg Lincoln szervezett bűnözésben betöltött szerepét. A városnak pedig nem hiányzott volna egy fehér cápa, amely összeterelte volna a kishalakat. Megértem, hogy ez neki fontos lett volna, de nem várhatja el, hogy csak eszerint az egy szempont szerint hozzak döntéseket.
- Tudod jól, hogy te vagy az egyetlen, aki mindkét oldalamat ismeri! Mit vársz még tőlem? ─ nem nagyon beszélhetünk többé titkokról ezen a ponton. Van-e olyasmi, amikről nem annyira beszélek? Persze, hogy van. De nem azért, mert nem bízok benne, hanem azért, mert nem látom értelmét annak, hogy terheljem velük. Ő is átélte ugyanazt évekkel ezelőtt, mint a fél világ, akkor minek dumáljak arról, hogy milyen volt egy másik bolygón egy idegen titánnal harcolni? Vannak ilyen esetek, igen, és olyanok is, mint a mai. De ettől még tudomása van azokról, amik történtek. Mit tehetnék még? Nem vihetem el magammal járőrözni, hogy lássa is, miket csinálok, ezt hiába várná tőlem! Már így is közelebb van mindkét világhoz, mint a szuperhős társadalom kilencvenkilenc százaléka (a Stark névre hallgató egy százalékot leszámítva), akiknek fogalmuk sincs arról, hogy Peter Parkernek bármi köze lenne az önbíráskodói élethez.
- Felfogtam! És igen, lehet, hogy a mai dolgot elszúrtam a kapkodással. De ez New York, MJ! Amilyen szerencsénk van, jövő héten már lesz egy újabb jelölt, akinek Lonnie megüresedett posztjára fáj a foga. Ráadásul, továbbra is többet tudsz erről az esetről, mint a Harsona teljes személyzete együttvéve! ─ nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem vagyok hibás abban, ami történt, mert ez hazugság lenne. Viszont azt sem gondolom, hogy minden veszve lenne. JJJ meg fogja unni a Sírkő témát, amint bezárul a cellájának ajtaja, és amint felbukkan egy újabb próbálkozó, áttér a maga hangzatos és kissé túldramatizált szalagcímével a következő potenciális keresztapára. Volt már rá precedens a múltban. Amikor ez megtörténik, MJ háttérkutatása ugyanúgy hasznos alap lesz, mint most.
- Plusz, attól még, hogy Robbie kiment a helyszínre, nem lesz a kezében minden információ. Lamont nem fog vele szóba állni, különösképp addig nem, ameddig a nyomozást hivatalosan le nem zárják. Ahogy a hadnagyot ismerem, az egész osztályának meghagyta, hogy hasonló lekoptató válaszokat adjanak. ─ ez nem olyan akadály, amit Robertson vagy akár Jameson egy sajtóigazolvány meglebegtetésével át fognak tudni ugrani. Tehát MJ előnyben van.
- Miért nem hívod fel és osztod meg vele, amid van? A forrást úgysem kell megjelölnöd, együtt pedig még mindig lehozhatjátok a cikket. ─ sejtem, hogy ez nem éppen az a kaliberű dicsőség, amiben a sztori elvállalásakor reménykedett, de azért több a semminél. S végképp több annál, mint amit a munkatársai tudnának felmutatni.
- Miért? Miért nem elég az egyik? ─ nézek rá némileg hitetlenkedve és félig-meddig már dühösen, mert kezdem úgy érezni, hogy az egész idő alatt elbeszélünk egymás mellett, mikor a partnerséget érintjük. Nem várom el, hogy minden este összevarrjon, nem is akarom kitenni annak, hogy azt érezze, ügyeletes ápolónőt kell játszania mellettem. De én azt akarom biztosítani, hogy legyen is otthonom, amihez haza tudok jönni, ezt azonban nehéz megtennem úgy, ha az otthon egy része éppen az utcákat járja, ki tudja miféle őrült sztori reményében! nem akarom hátráltatni, de egy katasztrófát sem vagyok hajlandó elősegíteni.
- Figyelj, MJ... én imádom, amit csinálsz, tényleg. Tisztellek érte és büszke is vagyok rád, ezt tudnod kell. De van egy vonal, aminél tovább nem engedhetlek. A vonal, ameddig a te munkád tart és ami mögött már az én dolgom tenni valamit. Ennél közelebb azért nem engedhetlek, mert nem akarok azon aggódni, mikor fog téged is megölni egy rosszkor elsülő fegyver. ─ ezt már egyszer eljátszottam Bennel és akkor fogadalmat tettem, hogy soha többé nem engedem megtörténni. Ha a teljes értékű társ az ő értelmezésében azt jelenti, hogy csak akkor bízok benne igazán, ha ott van a közelemben a dolgok sűrűjében, akkor sajnos patthelyzetben kötöttünk ki.
- Ez nem fog változni. ─ indulat már nem található a hangomban, a helyét átvette valami más. A bűntudat még mindig jelen van, de társául kivételesen a bús beismerés válik.
- Még a te kedvedért sem. ─ azt kérdezte az imént, mit "titkolok" még előle. Hát tessék, ez például olyasmi, amit eddig nem mondtam ki. Ott motoszkált mindig is a tudatom egy hátsó szegletében, már gimi óta, de túl végérvényesnek, túl távolságtartónak tartottam ahhoz, hogy az elmém előterébe engedjem. És az is. Legalábbis, annak érzem, ahogy hagyom, hogy életem legvastagabb pókhálójából szőtt függönyként terüljön el köztünk.

A szavak, miszerint néha úgy érzi, nem ismer engem, vibránium pengeként hasítanak keresztül a levegőn és kérlelhetetlenül hatolnak át a ruhám mellkasi részén elterülő, fekete pókszimbólumon. Még csak nem is annyira maguk a szavak azok, amik a lényemig hatolnak eme pillanatokban, hanem a tagadhatatlan tény, hogy igaza van. S a vele érkező, kikerülhetetlen gondolat, hogy ez talán mindig is így volt, csupán túl elvakult és naiv voltam ahhoz, hogy észrevegyem. De igaz-e ez a megérzésem vagy sem, mit sem változtat azon, hogy el kell forduljak egy pillanatra. El tőle, az ablaka felé, hogy egy mély levegőt véve az utcáról az ujjaim között szorongatott maszkomra pillantsak. Egy futó másodpercre felsejlik bennem az érzés, hogy szeretném elhajítani, kivetni az ablakon és megszabadulni mindentől, ami vele jár... de aztán valami átfordul bennem. Fásultság, csalódottság és beletörődés elegyével veszem tudomásul, hogy a probléma nem az álarccal van, hiába szeretném dühömet kitölteni az anyagon, a meredten, közönyösen bámuló, fehér szemeken, a hibás faktor ebben az egyetletben én vagyok. A maszk alatti srác, aki még mindig töretlenül ámítja magát és a körülötte élőket azzal a hazugsággal, hogy két ennyire különböző életet élhet anélkül, hogy a döntései villámcsapásként sújtanának le valamelyikre.
- Igen... igen, azt hiszem, igazad van. ─ elszorult torokkal, az eddigi szavaimnál valamelyest halkabban tör felszínre a hangom, és bár mellé bólintok párat helyeslőn, mintegy megerősítésül a mondat mellé, továbbra sem fordulok vissza felé. Valamikor elkezdtek égni a szemeim, de erre már nem figyelek oda, nem hagyok időt hozzá.
- Ahhoz, amit te szeretnél tőlem, olyasvalakinek kellene lennem, aki emellett az élet mellett nem tudok lenni. Nem is lehetek, hiszen az veszélyt jelentene. Rád, és másokra nézve is. ─ utálom magamat, amiért ezt teszem vele, gyűlölöm, hogy fájdalmat kell okozzak neki, de megérdemli, hogy teljesen őszinte legyek vele. Már így is túl sokat tett kockára miattam. Ezért mélyet szusszantok, elegánsan figyelmen kívül hagyva, hogy az elnyújtott levegővételem némileg szaggatottra sikerül, majd végre szembefordulok MJ-vel. Én már döntést hoztam, és, noha mindkettőnknek fáj, azt hiszem, ő is így tett.
- Én mindig Pókember leszek. ─ ez az elsődleges felelősségem, az elsődleges funkcióm. Mindig törődni fogok vele, mindig ott van a gondolataimban, ahogy May is. De az, hogy ők biztonságban legyenek, én pedig azt tehessem, amit még 2008-ban elkezdtem, azt is jelenti, hogy ez a két világ sosem lesz elég közel egymáshoz ahhoz, hogy ez a dolog működjön.
- Sajnálom, Mary Jane... hogy így alakult! ─ a cikkére értem, amit egyértelműen én baltáztam el. És kettőnkre is, amit... oké, szintén.
- Igaz. Nekem még úgyis járőröznöm kell egyet. ─ biccentek fejemmel az utca irányába egy szomorkás, keserű mosoly kíséretében, de ezt nem láthatja sokáig, hiszen a mondat közben már megemeltem a maszkot tartó kezemet, hogy egy pillanattal később eltűnjön alatta az ábrázatom és a kifürkészhetetlen lencsék és hálóminta párosa maradhasson helyette.
- Vigyázz magadra! ─ valahogy úgy érzem, még mondanom kellene valamit, de ezt végül elengedem és megfordulva egy szökkenéssel már el is hagyom a Watson házat. A szükségesnél nagyobb erőt fejtek ki, mikor az első kilőtt hálómon rántok egyet, hogy minél hamarabb magam mögött hagyhassam a kertvárost és Manhattan szíve felé vehessem az irányt. Elhessegetem magamban a gondolatot, hogy a laborba menjek és a munkába temetkezzek Dr. Crawford és Dr. Warren oldalán... Peter Parker elég zűrt okozott egy napra... és a Póknak még sok dolga van.