Mocskos egy világ volt ez.
A nyomorult isten sem kért belőle, aki ide toloncolt. Lassan két éve ignorált. Nem küldött próféciákat, nem szőtt rejtélyes üzeneteket az álmaimba. Lapított. És minél tovább lapított, annál biztosabb voltam benne: egyszer még kinyírom.
Figyeltek, irodalmárok? Egyel kevesebb vitatéma. Valóban meghal a szerző. Én ölöm meg.
De előtte bejárom a mocskos világának legmocskosabb zugait, mert amíg nem ő irányít, addig a saját története a fegyverem. A kijutásom záloga.

Erre a zugra különösen ráfért a takarítás. Vastag réteg kosz rakódott a bőrömre, amint beléptem a klubba. Áporodott emberszag, verítéktől nyirkos érintések. Még a leszívott életerő is romlottnak, gyomorforgatónak érződött.
Női alakban flörtöltem be magam a kapun, nehogy csorbát ejtsek az egyetemista Han Yeonu makulátlan imázsán, ha már a szülei minden követ megmozgattak érte. Azok alá temették be az igazságot. A fiuk egy elfajzott torzszülött, aki kizsigerelte a saját megmentőjét. Micsoda drámai karakterkoncepció!
A füldugón keresztül, a koponyám alatt lüktetett a gépies zene. Itt-ott kicsúszott a kezemből a kontroll. Kerültem a szemkontaktust, néhány mazochista barom mégis fennakadt a hálómon. Statiszták voltak egytől-egyig, még csak nem is kis halak. Papucsállatkák, moszatdarabok, homokszemek a tenger aljáról. Viszont roppant ragaszkodóak. Rosszullétig, szédülésig szipolyoztam őket, mire engedtek.
Az utolsó bátor homokszem a fejét fogva támolygott el tőlem. A pultra könyököltem, és kortyoltam egyet a koktélból, amire meghívott. A jelenet valódi főszereplőjét figyeltem.
Vonalzóval tervezték meg a vonásait, és úgy pakolták rá az izmokat, hogy egyértelműen kirajzolódjanak a ruha alatt, a haja pirosan, stoplámpaként vibrált a villódzó fényekben. Ő sem magának fizette az italait, erre mérget vettem volna.
Ám nem a külcsín emelte ki igazán a tömegből. Inkább az, ahogy rezonált körülötte a levegő. Mintha a puszta létezése cáfolná a valóságot. Mintha az egész lényéből hazugságok sugároznának.
Áradt belőle valami más is. Egy kellemes, különös virágillat. Nem tudtam hova rakni. Felülírta a csőcselék bűzét, tompította az ingereket. Hívogatott. Pillanatig sem kételkedtem benne, ha vakon követném, virág lenne a koporsómon.
Igazi rosszfiúba botlottam, minden jel erre utalt. Az aurája, a pillantása, a magabiztos könnyedség, amivel magához csábította az áldozatait. Drogdíler – tippeltem. Vagy árulja a kábítószert, vagy ő maga az.
Tökéletes volt. Érte kiáltott a cselekmény, ez a sekélyes, lápos állóvíz.
Fürkésztem a tekintetét. Ezúttal szándékosan vetettem ki a hálót.
Drága, gyönyörű antagonistám. Nincs kedved egy tánchoz? – ült némán a kérdés az ajkam szegletében.