Nagyon igyekszem más irányba kanyarítani a témát, Miles viszont köti a blökit a karóhoz, hiába ég a képem, nem kímél, ahelyett, hogy oltaná a zavaromat, tovább szítja. Daviddel. Meg az összemelegedésünkkel… Valaki rakjon zsebre…
Hirtelen izgatni kezd a járda. Milyen göcsörtös és szürke! A számat már elnyűttem, kerül rá friss réteg balzsam. Halottnak a puszi, vagy mit szoktak mondani.
– Persze, tetszik, miért ne tetszene? Láttad Davidet. Még grimaszolva meg a szemét forgatva is helyes. Csak… – Alig több a suttogásom egy hangos légvételnél. Talán szerencsém lesz, és maga alá gyűri a forgalom zaja. – Bonyolult. Vagyis nem biztos… Lehet, szimplán túlgondolom – vallom be lemondó fintorral.
Rám vallana. A túlgondolás.
Azon is rágódom egy sort, mennyire menjek bele abba, apu mit csinált szívvel-lélekkel, mert a taxizást kevésbé, a rablásokhoz asszem nagyobb átéléssel vállalta a vezetést. Mindegy. Inkább hagyom és megnyugszom, hogy a hátunk mögött hagyhatjuk a románc témát, bácsikkal vagy nélkülük.

Az agyam elsorvadt, matekos fele nagyokat nyög, próbálja kiszámolni a korkülönbségünket. Britney Spears extrémen retró neki, és szerinte totál más generációba tartozunk. Mégis mennyi idős? Egy nyúlánk, kigyúrt általános iskolást rángattam el lopni? Pikulába… Csúnyán ki fogok ezért kapni Kéntől…
Kizökkent a számtanból az akció. Ott max azt kalkulálom, mekkora esély volt rá, hogy a biztonsági őr tényleg utánam hajítja a kajás dobozt, és vajon miért tette egyáltalán? Aztán már erre sincs kapacitásom. Kiköpöm a tüdőm, lerongyolom a talpam, és hálálkodva szabadkozom Milesnak. Dunsztom sincs, hogy intézte el a kilépőnket – biztos valami ritka pók skillel –, de most nem is firtatom. Majd máskor kérek tőle képesség-bemutatót. Mondjuk egy fokkal barátságosabb helyen, mint amilyen ez a sikátor.
Cinkosan vigyorgok rá. Nem tervez beköpni Kénnél, így biztonságban az irhám. Fú!
– Ó, ezt titkolni kéne? Nem tudtam – vonom fel a szemöldököm. A huszonkettő hallatán ott is ragad a homlokom közepén. Döbbenten ismétlem utána: – Huszonkettő?! De… nem lehetsz idősebb nálam! Én azt hittem, suliba jársz! Várj… – Halkabbra veszem, hátha érzékeny pontot kerülgetek a tippel: – Megbuktál? Sokszor?
Az appból rendelt fuvar gyorsan megérkezik, Milesnak talán igaza van, praktikusabb, mint a taxi. Ő biztos jobban képben van, tapasztaltabb meg minden. Huszonkét évesen… Nem tűnik annyinak. Gyanakvóan méregetem, hazugsággal vádolni mégsem fogom, most húzott ki a csávából, plusz tök rendesen velem, eljött bevásárolni, ígért illusztrációkat a többiekről, ilyesmik. Plusz mi lesz a házi mango salsával, ha besértődik rám?
A lázadás meg a következő közös program kizökkent a gondolatmenetből. Buzgón bólogatok.
– Jó, szuper! Imádnám! Vigyél! Van nálam pár gördeszka, bár gurulni nem nagyon tudok rajtuk. – Előrántom mutatóba az egyik graffiti mintás, színes darabot a zsebdimenziómból. Vadi zsír, kosz sincs a kerekén. Már nem emlékszem, mikor és honnan csórtam. Hmm, esetleg a kiránduláson, amit anno Kurt szervezett ? Elhessegetem az emléket. – Ha sok a türelmed, megtaníthatnál!
Egy harsány köszivel bepottyanok előtte az autóba.
– Meg amúgy – vetem fel, diszkréten, nehogy megneszelje a sofőr –, mesélhetnél kicsit a saját világodról. Nagyon más, mint a miénk? Nem hiányzik?
Előveszem a lakótársakról vezetett aktákat, alias a telefirkált jegyzetfüzetet, és nyitok egy fejezetet benne Milesnak.
– Rólad még kevés az infóm. Önarcképet is tudsz rajzolni? Kezdhetnénk veled a portrézást! Menő lenne egy ide! – Az orra alá dugom a noteszt a frissen megkezdett oldalnál. – A neved alá mondjuk. Aztán a másik lapon megörökítheted Gwent is. Ha már olyan sokat gyakoroltad. Persze nem fanatikusságból – kacsintok rá bizalmasan. Valószínűleg feltűnt a többieknek a rajongása, de nem baj, szeretnék picit úgy tenni, mintha ez is kettőnk közös titka volna.

Az izmaim azok elég satnyák, szívem viszont van, néha még nálam is erősebb. A bicepszemnél meg az agyamnál tuti jobban ki van gyúrva. Szóval felidézem Miles lelkesítő szónoklatát, és megpróbálom meggyőzni magam, hogy menne nekem a hősködés. Egészen erőre kapok. Összekapirgálom a bátorságomat, hátha futja belőle egy válaszra románc témában.
– Hát… tudod, volt az a dolog a moziesten Daviddel… – Hupsz. Visszavonulás! Mégsem megy. Nem vagyok elég hősies ehhez. Még az orrom hegye is lángol, a fülemről inkább ne beszéljünk, szinte érzem a sülthús szagot. Eligazgatom a frufrumat, addig legalább takarja valami a képemet, hogy ne nézzék piros lámpának az autósok.
– De különben… apukám sokáig taxisofőrként dolgozott… Szóval, emiatt is zavart… – rukkolok elő a másik, kevésbé kínos magyarázattal, mielőtt beiszkolok az üzletbe.

Tejbetök vigyort villantok rá a sorok között, mert nem, nem tette volna meg bárki, és én sem kérhettem volna meg akárkit, szóval tényleg kapóra jött. Jobban, mint hiszi. Kellett ez a kiruccanás. Figyelemelterelésnek. Levezetni a feszkót. Vagy átvezetni másra, például morcos taxisokra és gyanakvó árufeltöltőkre.
Csücsörítve bólogatok Miles filmes véleményére.
– Azok is jók – értek egyet. – Mondjuk én nem vagyok olyan okos. Az én agyam könnyebben robbantják a csavarok, a bénábbak is. Az éneklősdi néha tényleg fura meg van, ahol tökre random kezdenek el kornyikálni. Bár nekem nincs vele bajom. – Bizalmasan odasúgom neki, hogy: – Igazából szerintem nem valami különleges vagy menő az ízlésem. Retro slágereket és Britney Spearst szoktam hallgatni.
Leemelek egy doboz gabonapelyhet, és alaposan áttanulmányozom, mielőtt leragadnánk a bénaságomnál meg az arról szóló vallomásnál.

A dermedt pánik pörgős káoszba csap át. Megpiszkálja a nózimat valami füstös és büdi, aztán pukk, oda a fluoreszkáló világosság, kékes-vörös derengés, horrorszerű félhomály vesz körbe. A szívem helyett éles, gépi vijjogás veri a tamtamot a dobhártyámon. Miles karon ragad.
– Várj, a doboz… – habogom, miközben botladozom mögötte. Visszanyúlok abba az irányba, ahol a biztonsági őrt meg az eladót hagytuk a cuccaimmal és a mirelitekkel. Mintha arra számítanék, hogy majd utánam dobják az éthordót. Pedig nem számítok rá. Ezért kapok frászt, amikor mégis nekiröpül a tenyeremnek. Ijedtemben nem csak azt suvasztom el, a bal csukám is visszateleportál a zsebembe. Félig mezítláb loholok Picipók után, míg elég távol nem jutunk a bolttól, és elég közel a tüdőm kiköpéséhez.
Lehúzódunk egy üres épület mellé. Az egyik kezemmel Milesba kapaszkodom, a másikkal a térdembe. Igyekszem visszaidézni, hogyan kell normális tempóban levegőt venni, úgy, hogy ne csak vegyem, hanem kapjak is.
– Atya… gatya…
Még egy kicsit támasztéknak használom Milest, amíg megtisztítom nedves törlővel a talpam, és idézek rá ma harmadszorra zoknit meg cipőt. Utána végre felegyenesedem, hogy összeszorított szájjal, hálásan, bűnbánóan meredjek a fiúra.
– Köszi a mentést. Szuper vagy. És bocsi. Nem akartalak bajba keverni. Mindjárt haza juttatom magunkat. – Előkapok egy mobilt, nekilátok Ubert vadászni. A taxizásból inkább nem repetáznék. – Lehetne, hogy ezt nem említjük Kénnek? Tuti megöl. Anyum is majdnem kinyírta aput – magyarázom bőszen –, amikor először lopni vitt engem tizenhárom évesen. Nagy balhé lenne. Én vagyok az idősebb. Jó példát kellene mutatnom, meg hasonlók. Különben hány éves vagy? Még sosem kérdeztem – dobom be szórakozottan, a telefon kijelzőjét nyomkodva. – Én huszonnégy lennék, ha a repedt padlizsán nem csettintett el. Azt az öt évet gondolom, nem ér számolni. De azért néha használom a régi személyimet. Juj, várj! Ez is rossz példa! Ne tanuld el tőlem!
Megrendelem magunknak a fuvart.
– Úton a kocsi. – Felkémlelek Picipókra, majd vissza a dorkóm orrára. Megbökdösök egy kiálló betondarabot. – Tényleg bocs. Legközelebb egyedül jövök.
Már csak az kellene, hogy még többen haragudjanak rám otthon, amiért elrontom Picipókot.

Lehúzza az állam az álmélkodás. Egész komolytalanul dobtam be az ötletet, de Miles lazán belement. Lesznek rajzaim a lakótárs fájlokhoz! Hát ezért már megérte rátörni Pici Pókra meg hálót kapni a képembe.
– Áll az alku! – nyújtom oda a mancsomat, hogy kezet rázzunk rá. – És ne aggódj, nem tűnsz fanatikusnak, csak kicsit szerelmesnek. Én sem tudom titkolni, ha tetszik valaki, pedig egész nagy gyakorlatom lehetne benne. Szóval zéró para. Láttad Kén meg Romy mit tolnak le? Hozzájuk képest full rendben vagy.
Igazából kicsit irigylem Gwent, amiért valaki ennyire rajong érte. Szerencsére időben belátom, mennyire kínos meg félreérthető lenne hangosan beismerni ezt. Egyébként meg akadnak fontosabb témák itt.
Miles kicsapott biztosítékkal is olyan választ ráz ki nekem a kisujjából, hogy megint csak hápogok. Ennyit számít, amikor valaki figyel a suliban?
Ne már! Én is szeretnék okos lenni! Mivel egyelőre nem vagyok az, be kell érnem azzal, hogy más okosokat faggatok.
– Oké, meggyőztél. De hányféleképpen lehet valaki erős? Csak úgy, mint Marvel Kapitány? Gondolod, nálam gyöngébbek is vannak? Nem várj, hadd fogalmazzam újra! Akkor szerinted bárki lehet hős, és az egész a szitutól függ, vagy azért van valami, ami ilyen belső dolog, ami állandó és hőssé tesz?
Ha Pici Pók érti ebből a hablatyolásból, mire szeretnék kilyukadni, az Mate-szintű bravúr, és nyomban barátommá fogadom.

Az elfelejtett dogára először együttérzően összeszorítom a szám, a reggeli, gyors magolásra viszont már irigykedve csücsörítek. A Pók génektől változott vajon ilyen eszessé? Milyen nyolclábúval csíptessem meg magam, hogy nekem is összejöjjön? Egyáltalán mit gyötrődőm ezen? Inkább örülnöm kellene, amiért senki nem kényszerít tanulásra meg suliba járásre, nem? Nem…?
Szuper, megint belekergettem magam egy gondolatlabirintusba. Pont ez hiányzott. Meg a paranoia a taxiban.

Szusszanok egyet. Tényleg túlreagáltam, de hát olyan zűrösek mostanában a pasi-ügyleteim, hogy az lett volna fura, ha nem reagálom túl. Eh, kifogások. Inkább beismerem: én vagyok itt a ludas. Vagy a rudas? Sosem tudom, melyik.
– Bocsi. Ne vedd magadra. Csak az utóbbi időben kicsit… – Még egy szusszantás, aztán lenyelem a mondat végét, és másképp folytatom. – Asszem érzékenyen érint a románc téma. A sofőr bácsit meg engedjük el! Mondjuk azt, hogy te óvatos vagy, én meg naiv. Nyugodtabban alszom, ha azt hiszem, ebben nekem van igazam.

Gyászosan helyeslek Miles mozi estes véleményére. A pia említésétől a fejembe szalad minden vér, mintha a puszta szótól becsiccsentenék. Olyan kétségbeesetten szorongatom az energiaitalt, amit épp Nielnek csennék, hogy kis híján behorpad.
– Igen, király lenne egy nyugisabb, alkoholmentes filmezés – motyogom. Erőtlenül felmosolygok a fiúra. – Köszi, hogy eljöttél velem bevásárolni. – Random kívánkozik ki a hálálkodás. Tuti, közeleg a havibaj, attól borultam meg.
Megforgatom az üdítős dobozt a kezemben. Visszateszem, és mélyebbre nyúlok a hűtőben, hogy ne látszódjon, amikor elblippelem a hátsó sort.
Miles korához képest haláli bölcsnek tűnik. És kicsit hasonlít a helyzetünk: kénytelen távol lenni a szüleitől, plusz crushol valakire Bayville-ben. Talán vele megbeszélhetném a nyűgjeimet…
Felkapom a fejem a kérdésre.
– Akció és vígjáték – vágom rá. – De igazából mindenfélét megnézek! Mielőtt Amerikába költöztünk, rengeteg animét, sci-fit, fantasyt meg szuperhősös cuccot néztem a legjobb barátommal. Mate-nek hívják amúgy. Totális kocka és imádom. Egyedül a szomorú filmeket nem bírom. Folyton elbőgöm magam tőlük, és utána órákig rossz kedvem van. Te miket szeretsz?

A kasszánál másodszorra vág gyomorszájon a pánik. Mi van ma az emberekkel? Miért mindenki minket, a két, ártalmatlan tinédzsert pécézte ki magának? Biztos Miles bicepsze tehet róla! Tudtam, hogy gyanús ilyen baba-arccal, ennyire kigyúrtan rohangálni!
A köpcös, egyenruhás bácsi felmutat nekem egy irtó ronda, bolyhos sálat.
Fellélegzem. Válaszolás közben az egyik kezemmel átnyújtom a pénzt az eladónak, a másikkal finoman magam után terelem Milest a csuklójánál fogva. Haladjunk csak szépen a kijárat felé. Menjünk haza, és főzőcskézzünk egyet békességben!
– Köszönöm, de nem az enyém.
– Biztos? Esküdni mernék, hogy a kegyed hátizsákjából esett ki.
Döbbenten bambulok rá, majd le a vállamra. Teljesen elfeledkeztem a tatyóról. A sál simán kiszaltózhatott a félig nyitott zipzáron. Hát már arra sem emlékeztem, honnan szerváltam a táskát, nem ám arra, mi van vagy volt benne.
– Oh… Most, hogy mondja… – Odanyúlok a förtelmes, libafoszöld anyagért.
– Elnézést, hogy közbeszólok. – A pénztáros hölgy hanghordozása nem úgy jön át, mintha tényleg érdekelné az elnézésünk. – Az egyik kolléga hiányt jelzett a készletben. Lenne kedves megmutatni a biztonsági őrünknek a hátizsák tartalmát? – A sörhasú bácsi felé biccent, majd felém. – Donald, kérlek.
Erősebben kapaszkodom Milesba.
A pikulába. Tényleg dunsztom sincs, mi lapul a zsákban.
De most nem tüntethetem el! Azzal még nagyobb galibába sodornám magunkat.
– Persze… Tessék… – Leveszem a hátamról, és átnyújtom.
A nő összefont karokkal, várakozóan vizslat minket, az arcán olyan győzedelmes, fintorféle vigyor terpeszkedik. A bácsi a kasszaszalagra teszi a táskát, belehunyorog, végül hümmögve bele is túr. Remegő ajkakkal, a tüdőmben rekedt levegőtől szédülten sandítok fel Pici Pókra.
– Hát, nos… – Donald zavartan megvakarja a tarkóját. – Milyen készletek is hiányosak? Ha egy pókemberes éthordót keresünk – mutatja fel –, akkor nyomban visszanézem a felvételeket.
Beugrik, honnan a táska. És hogy mit rejt a doboz. Azt hiszem, lopott ékszerek és pár köteg pénz van benne. Meg talán egy paprika spray?
Imádkozni kezdek. Istenem, kérlek, tudom, régen beszéltünk, de most az egyszer szánj meg! Hadd ne nyissa ki! Bebiztosítom magam, és Isten mellett Miles-nak is könyörgök pár néma pillantással, hátha kihúz a csávából, mielőtt kiderül, mit hoztam uzsonnára.

Kineveti a jegyzeteimet. Paprikásan ráhunyorítok, mert azért ez mégsem szép dolog.
Elmélázok rajta, milyen fullos lenne ábrákat mellékelni az infókhoz. Persze az én kézügyességem valahol megrekedt az anime figurák meg a pálcikaemberek között. Megint megkukkolom a profi festést a srác falán.
– Szuper ötlet! Megrajzolhatnád őket az én füzetembe. Te gyakorolsz, nekem meg lennének arcaim a nevek mellé.
Próbálok meggyőzően bólogatni. Anyum azt mondaná Miles szónoklatára, hogy először nőjön csak fel, a gyerekeket a felnőtteknek kell megvédenie, nem fordítva. Viszont anyum pont annyira nincs itt, mint Miles anyuja. És a szüleimen kívül elég kevés felnőttel találkoztam, aki úgy isten igazából meg akart védeni.
Szóval jó, adok egy esélyt Miles véleményének. Meghányom-vetem magamban. Elég sok kérdés születik belőle, egymás után röppennek ki belőlem:
– De mi dönti el, kik a gyöngék? És azt, hogy a sok gyönge közül kinek van a legnagyobb szüksége rád? Meg mi garantálja, hogy jól fogod használni a nagy erődet? Mi van, ha felelősségteljesebb nyugton maradni? Mi van, ha túl keveset tudunk még a világról ahhoz, hogy nekiálljunk hőst játszani?
Átszellemülten bámulom, várom a válaszokat. Talán fiatalabb nálam, de az a gyanúm, többet filózott a témán, mint én. Legfeljebb kiderül, hogy az X-eknek végig igaza volt, és akkor… Akkor majd kitalálom, mit érzek meg gondolok ezzel kapcsolatban.

Vigasztalóan megszorítom a karját, miközben a taxi felé totyogunk. Elég nagy szégyenfolt lehet neki ez a Folt.
– A kiszámíthatatlanság elég veszélyes. Sosem tudod, mire készülj. Meg különben a kétbalkezesség is az. Tök normális, hogy kifogott rajtad. Különben megesik, hogy a legjobb szuperhősnek pont akkor van rossz napja, amikor a legrosszabb szupergonosznak épp jó napja van. – Előkotrok az agyam mélyéről egy hasonlatot vagy valamit, amihez tud kapcsolódni: – Tudod, ez olyan lutri, mint, hogy melyik csoportot kapod a dolgozatnál, amire félig készültél csak fel.
Persze a taxiban a stressz totál kiöl belőlem minden gondolatot. El is felejtem tőle, hogy hívták Pici Pók ősellenségét. Lyuk? Paca?

A jeges beton a csupasz talpam alatt magamhoz térít. Csekkolom, jó dorkót teleportálok-e vissza a lábamra, és elégedetten nyugtázom, hogy igen. Ez az elégedettség rögtön huss, elszáll, amikor felveszem a beszélgetés fonalát.
Felháborodottan tátom a szám, és vállon legyintem Milest.
– Senki nem hiszi, hogy együtt vagyunk! – Még toppantok is hozzá. Bíró vagyok és ez a fakalapácsom. Hát mit képzel?! Sosem kezdenék kisfiúkkal! – A sofőrbácsi pedig nem akart rám mozdulni! Biztos arra gondolt, bajba fogsz sodorni a vacak modoroddal, és ezért rossz ötlet veled barátkozni.
Ökölbe szorított kézzel, puffogva elindulok a bejárat felé. Az ő kiakadása elnyomja az én kiakadásomat.
– Igen, az a tervem. – Értetlenül ráncolom a szemöldököm. – Miért? Baj? A kocsiban még olyasmiket mondtál, nem tartozunk senkinek semmivel. Itt igazából nincs vesztes fél. Nagy cég. Meg sem kottyan neki.
Általában elég gázosan magyarázkodom. Kivéve, amikor bolti lopásról van szó. A bolti lopás bevédése okésan megy. Ha elkapnak, lehetek a saját ügyvédünk.

Miles úgy csinál, mint aki rabolni érkezett. Muszáj lepisszegnem, és egy félreeső zugban odasuttogni neki:
– Ne izgulj! Ezerszer csináltam. Szinte már törvényes.
A chips szerencsére eltereli a figyelmét.
– Oksi, hozz egyet kézben – mondom neki, aztán benyúlok a polcon. Elsuvasztom a zsebdimenzióba a leghátsó öt-hat csomagot. Észre sem lehet venni a hiányukat.
Rábólintok a gyümölcsszedésre, és lelkesen vigyorgok a mangós salsára. Őt is okította a mamája a konyhában, úgyhogy ketten együtt tuti összehozunk valami ehetőt.
– Mennyire rohadt nagyra gondolsz? A legutóbbi közös filmes este elég kaotikus lett – préselem össze az ajkaimat. Mondjuk azért a felfordulásért főleg a piát okolom. Meg is fogadtam, hogy egy darabig nem iszom.
A friss termékek felé battyogva összeszedegetem a cuccokat nagyi receptjeihez. Rakok mindenből – bőségesen és óvatosan. Megfelezem a készleteket, nullázom a szemtanúkat.
A mangóknál szakértőként megforgatok egy-két gyümölcsöt, el is bamfolok párat, végül fennhangon eljátszom az elégedetlen vevőt.
– Eh, nem tetszik a felhozatal. Jobban belegondolva elég lesz a chips, meg ezek – lóbálom meg a fagyasztóból elemelt zacskókat a rántott sajttal meg a csibefalatkákkal. – Ha nem kell más, akkor spurizhatunk.
Remélem, Miles lazán, feltűnésmentesen követ. Az egyik árufeltöltő néni kezdett túl nagy érdeklődéssel vizslatni minket. Ilyenkor jobb távozni.
Beállok a kasszához, és feldobom a mirelitet a mozgószalagra. A pénztáros füleséből kiszűrődik valami, gyanúsan szemezget a munkatársával a vállunk felett.
Jaj, ne már – sóhajtok fel magamban. Remélem, megint csak a paranoiám pörög túl, és nem miattunk tart erre a biztonsági őr.

Összeteszem a két kezem. Végre valaki, aki ugyanúgy szenved a nevekkel, mint én! Azért inkább nem mesélem el neki, hogy először azt hittem, Smilesnak hívják őt és Gwen bandájában zenél. Helyette kezet rázok vele a közös nehézségre.
– Külön jegyzetfüzetem van a lakókról, de néha még így is belezavarodom!
A tömött fejűségben már nem lehetek partnere, én mindent a zsebembe tömök, az agyamból kihullanak a dolgok. De talán jobb is így, Miles elég fáradtnak tűnik a sok okosságtól, meg mondják, hogy a tudatlanság áldás. Asszem, kevés nálam áldottabb ember járkál a Földön.
Először bólogatok a kérdésre: persze, minden a legnagyobb rendben. Csak gyanakszom, hogy telepatikus és a szteroidok is felmerültek bennem, de elfogadom a magyarázatát az élet konditerméről meg a testhez simuló szerkókról. Közben feszült igyekezettel meredek a szemébe, mert fura lenne kisiskolások hasát nézegetni, akár pókos, akár izmos.
– Hú – hüledezem. Csóri… Még nálam is fiatalabb három-négy évvel, de már most az alakja miatt aggódik. – Biztos, hogy ebben a szakmában akarsz maradni? Nem tűnik túl jó melónak ez a hősködés vagy akrobatikázás vagy akárhogy hívjuk. Az öregebb X-menek, akiket ismertem, eléggé ki voltak égve.
Nagyon védi magát meg a pisilés kapcsán, és épp ettől tűnik hebehurgyának, mondjuk fiatal kamaszsrácoknál ez általános állapot. Mindegy, nem vitatkozom vele. Ráhagyom. Becsurgat-e vagy sem, nem az én bajom. Különben meg akad nálam váltó naci.

Lehet, nem volt olyan tutkó ötlet felhozni a maffiát. Szinte látom Miles szemében lepörögni a keresztapás jeleneteket. Egy tizennégy évesnek, akit nem szoktatott hozzá ilyesmihez a pszichopata nagybátyja, tuti necces gondolat. Tök érthető. De hát, rokonok Kénnel, megedzette őt az utca és speckó hálót lő! Csak elbánik egy-két verőlegénnyel.
A Kénos szövegtől torkomon akad egy nevetés.
– Folt? – ismétlem el, a szemöldökömet ráncolva. Igyekszem elképzelni a figurát, de elakadok egy fekete-fehér pöttyös blökinél. – Az egyik szomszédunk dalmatájának is ez volt a neve. A te Foltod valószínűleg kevésbé cuki és kicsit ügyesebb. – Érzem, kényes téma ez a ZS kategóriás szupergonosz. Pedig nem szégyen segítséget kérni, és itt simán kapna is. – Tudtad, hogy van egy ultra jófej mágus lakótársunk? Niel. Kábé ilyen magas, van itt egy gödröcskéje, amikor mosolyog – mutogatom el neki mindkettőt, mert említette, hogy hadilábon áll a nevekkel –, szőke a haja, és kék a szeme. Híres énekes meg A kategóriás hős! Lazán utazik világok között. Talán beszélhetnél vele erről. Bár most épp elég elfoglalt. De majd egyszer, amikor jobban ráér!
Ez persze nem barátságtalan taxisok fülének való, úgyhogy elhallgatok, amikor beülünk. Bár ami azt illeti, Miles stílusa sem a barátságtalan taxisok fülének való.
– Tartozunk. Pénzzel! – sustorgom neki. – Meg udvariassággal, mert ez ilyen alapvető dolog. Azt, hogy drága az élet a boltokon bosszuljuk meg. Nem random embereken.
Beharapom a szám. Nem hiszem el, hogy pont én, a kleptomániás tartok szónoklatot. Anyu büszke lenne. Apu meg csalódott. Nehéz eldönteni, én mit érezzek. A szorongáson kívül mármint, amit a hátra-hátrakukucskáló sofőr okoz.

Későn eszmélek fel a fékezésre. Szeretném ott tartani Milest, hogy ne kelljen kettesben maradnom a rosszarcú taxissal, a srác viszont rögtön kilövell a kocsiból. Hova siet? Na, fogadjunk, pisilnie kell! Mondtam én, hogy menjen el indulás előtt!
A fickó pampog valamit a becsapott ajtó miatt.
Esetlenül kotorászom a hátizsákomban, és leszámolom a menetdíjat, plusz húsz dollárt. A fickó végig árgus szemmel figyel, a keze a kormányon. Átfut rajtam, el tudnám-e vajon tüntetni magam alól a járgánnyal együtt.
Remegő kézzel adom át a bankókat, és már csusszanok is kifelé.
A pasas hátranyúl. Rémületemben elbamfol az egyik cipőm.
Aztán tudatosul, hogy két húsz dollárost lobogtat a képem előtt.
– Fogd! Nem kell borravaló. És fogadj el egy tanácsot. Rendes lánynak tűnsz, ne vesztegesd az időd ilyenekre! – Biccent az ablakon túl ácsorgó Milesra.
– Öhm, köszönöm – hebegem.
Mire magamhoz térek, félig mezítláb meredek fel Miles mellett a Trader Joe’s feliratra.
– Nem tudom, Miles. – Fordulok felé, kicsit csücsörítek, mintha baromira eltűnődnék. Visszahoppantom a hiányzó csukát a csülkömre. – A taxis szerint nem kellene veled lógnom. De még szépíthetsz a bevásárlással – cukkolom, finoman megböködve könyökkel az oldalát.
Előkapom a telót a listámmal és határozott léptekkel elindulok befelé. Amint Miles felzárkózik, fojtott hangon beavatom őt a szokásos tervbe:
– Ha látsz valamit, ami megtetszik, szólsz és én elteszem. Kerüljük a kamerákat meg a feltűnést, ahol lehet leghátulról szedjük ki az árut. A végén veszünk valami olcsót, mert akkor kevésbé néznek ránk furán. És nem szólunk be az alkalmazottaknak. Oksi? – Odatartom neki a tenyerem egy beleegyező pacsiért.

Kipécézem a hűtős részleget. Barátságosan rámosolygok egy ránk hunyorgó öreg nénire, és elnézést kérek a dobozokat rendszerező árufeltőtől, amiért elslisszanok mögötte. Látják, milyen rendes és ártatlan vagyok? Sosem fordulna mega fejemben lopni. Dehogy!
Téblábolok pár percet a mindenféle kenőkrémeknél, majd tovább állok a túró meg a tejföl részleghez. Hol bujkálhat a kajmak? A neten azt írták, itt lehet kapni.
Elveszetten fürkészem Milest.
– Segítesz megtalálni? – Mutatok neki képet mobilon a célpontról, aztán rögtön visszahúzom. – Jaj, bocs, de bunkó vagyok! Kezdhetünk előbb a te cuccaiddal, ha már elkísértél. Tudod  már, mit szeretnél?

Ez a ház tele van meglepetésekkel, szegény Miles még nem tudja, hogy egy-egy váratlanul betoppanó lakótárs csak a tejszín a jéghegy csúcsán. Én viszont már tapasztaltabb vagyok és öregebb, ezért elnézem neki a behálózást meg a feleselést.
– A suli gyilkos hely – értek egyet. Főleg, az X-intézet. Azon belül is az edzőterem. De még rémlik, milyen volt sima iskolába járni, és igaza van, az sem szerette a gyerekekben hagyni a lelket. Kén atyáskodására végképp bekapcsol bennem az együttérzés. A csendes óriás lakótársnak is ijesztő, szülői szerepbe inkább nem képzelem. Mehetnék vissza a végén a pszichomókushoz.
Megnyugtatom Pici Pókot, ne szégyenkezzen csóri a figyelmetlensége miatt.
– Semmi vész. Mozgalmas itt az élet. Tényleg nehéz követni.

Megkövülök, amikor védeni kezdi tőlem a szobafalát. Olyan furaságokról fantáziálok, mint repülő tevék az Északi-sarkon meg a csettintős herepofa esküvői ruhában, és közben lesem a srác reakcióját. Tesztelem nem telepata-e sunyiban. Amíg nem jutok tuti biztosan döntésre, addig óvatosan kell gondolkodni.
Mivel megkérdi, szeretnék-e valamit, és egyébként is esélyes, hogy belelát a fejembe, így kinyögöm neki, mi foglalkoztat.
– Gyakran jársz a pincébe?
Rendesen meghajtottak a Xavér mutánsmegőrzőben, mégsem növesztettem ilyen bicepszet. Hol itt az igazság?!

Megszán egy sajnálommal, amire engedékenyen mosolygok. Jobban emlékeztet az osztálytársaimra Walesből, mint a szuperképességgel szaladgáló ismerőseimre. Biztos a közoktatás teszi, meg talán az, hogy neki lehetett gyerekkora. Szerencsére azt állítja, ettől függetlenül elvan köztünk. Én lehet, elcsábulnék egy dinós Brooklyntól és szedném a sátorfát, de ha neki jobb itt, annak csak örülni lehet. A közös gének elég váratlan infó, majdnem karamboloznak tőle a szemöldökeim. Aztán olyan butaságot hord össze, hogy megfeledkezem a családfáról, amit elkezdtem magamban felrajzolni.
– A felnőttek is szoktak vécézni, mielőtt elindulnak otthonról – tájékoztatom.
Fiúk, komolyan. Felvágnak a hatalmas húgyhólyagjukkal, aztán üvegbe pisilnek, hogy ne kelljen este meg videójátékozás közben mosdóba menni. Mate is ezt csinálta anno. Remélem, már kinőtte…
Legyintek, és elnyargalok lejelentkezni a frigón.

Andalgunk karöltve a járgányhoz, mint két tesó. A komoly, felelősségteljes nővér, meg a lázadó, nagyszájú öcsi ugyebár.
– Lakó pajtás – kóstolgatom vigyorogva a kifejezést. Valamiért szórakoztat. Ez, meg a rezsin spórolás is. Gőzöm sincs, Romy milyen alkut kötött Caldival vagy a többiekkel, de tőlem eddig egyetlen petákot sem gyűjtöttek be.
– Amúgy bujkálni jöttem. Tudod, én vagyok az egyik, aki a maffia elől menekül. A volt fő… – Elharapom a mondatot, mert Caldi azért sokkal több prosztó ex főnöknél. Megforgatom magamban a lényét meg a kapcsolatunk lényegét, és nagy bátran ráragasztok egy matricát. – A pót apum szervezett be ide, Romy meg Lili nagybátyja. Te hogyan érkeztél? Valaki elrabolt, mint Bloomot? Juj, remélem, nem Kén hozott ide, hogy apáskodhasson!

Mielőtt bekecmergek a hátsó ülésre, varázsolok egy hátizsákot. Ha valami kellene út közben mégsem húzhatom elő a semmiből, fő az óvatosság! Inkább úgy csinálok majd, mintha ebből szedném ki a cuccokat. Lám, tényleg milyen bölcs vagyok meg felelősségteljes! És mekkora mázli, mert Miles is tényleg nagyszájú meg lázadó.
– Bocsánat, nem idevalósi – szabadkozom helyette a sofőrnek. Lehajolok, megidézek egy összehajtogatott pokrócot, és ráterítem a mellettem ülő nagyszájú pokrócra. Úgy fest, a kabáthoz is túl menő, nem csak az indulás előtti pisiléshez.
A sofőr tekintete tüzes nyilakat szór ránk a visszapillantó tükörből, szinte hallom megcsikordulni a fogait, ahogy befeszül az állkapcsa.
Pénz beszél, kutya ugat.
A cetlire felírt címmel együtt odanyújtok neki húsz dollár előleget.
– Ide szeretnénk eljutni. És még egyszer elnézést.
A szabad kezemet Miles alkarján tartom. Próbálok szigorú ábrázatot ölteni, és üzenni neki a szememmel: ne balhézz! Jobb a békesség. Ismerem én az ilyen alakokat.
A pasas átveszi a zsét. Morog egy sort, de nem hajít ki minket.
Út közben újra meg újra magunkon érzem a pillantását. Nehéz belőni, minek köszönhetjük a sok figyelmet. Úgy méreget, mint aki azon pörög, honnan ismerhet. Az sosem jó jel. Persze az én múltammal könnyű vészjelzéseket haluzni.
Összehúzom magam az ülésen, és az ablak felé fordulok. Minél kevesebb látszódjon belőlem. Egészen megfeledkezem az úticélomról meg az útitársamról a sűrű, fullasztó feszkóban.

Miles keze felém lendül, és már integetnék neki vissza, ám valami fura tapad a számra. Lekancsalítok, próbálom látótéren belülre húzni. Nem ereszt. Elteleportálom, és visszahívom a tenyerembe, hogy megvizsgáljam.
Mi a manó?! Pókhálót köpött rám?!
Hápogok párat a srácra, és zsebre rakom a ragadós, masszív fonalgubancot.
– Kopogtam! Többször is! – védem meg magam, legalább szóban, majd hozzácsapom a magyarázat maradékát
A kérdésére elismétlem neki lassabban a xavis részt:
– Meglőtték. Úgy hoztuk haza. Lehet, nem emlékszel, mert épp a suliban kínoztak.
Alaposan megvizslatom a graffitit. Miles tuti magabiztos. Ilyen tiszta, határozott vonalakat magabiztosan lehet csak húzni.
Közben ablakot nyit, de ezt csak a szemem sarkából, az agyam peremén érzékelem, ahogy azt is, amit utána mond. Ott kapcsolódom be, ahol arra biztat, nézegessem a művét. He? Hát eddig is azt csináltam. Elvarázsoltabb a srác, mint én…
Kibukik belőlem egy levegős röffenés-féle, amolyan félrenyelt nevetés. A művészet iránti éhségem! Nem az ilyeneket hívják apa-viccnek? Ő biztos többet lógott a szüleivel. Érződik a humorán.
– Rendes tőled, de nasival már el vagyok látva.
Stírölgetem tovább a munkáját. Beizzítja a kleptomániámat. Egyszer tuti elrakok egy ilyen szépen, izgalmasan kidekorált falat. Talán nem pont ezt, mert Lándzsa bátya kinyírna. De majd egy másikat!
Elszakítom a pillantásom a festményről, és biztatóan karon lapogatom Milest. Egy pillanatra fennakad a szemöldököm. Mitől ilyen izmos egy gimis? Mate tiszta puhány meg nyikhaj még egyetemista létére is! És ne jöjjön nekem senki a pók génekkel! Egyetlen darab izmos karú pókot nem láttam még életemben! Mi a ménkű? Titokban az összes lakótársam lejár gyúrni a pincébe, a gyilkos edzőterembe?
– Tökéletes leszel! Amíg a szemüket szurkodod, én levadászom a zsákmányt.
Kivételesen a fizikai, evilági zsebemből kapom elő a telefont. Hamarosan ideér a fuvar.
– Szuper! – Feltartom a tenyerem egy pacsiért, azzal lesz szent az alkut. – Ó, én walesi vagyok, csak anyum szerb. A csettintés óta nem találom, és már hiányzik a főztje.
A szomorkodós résztől megkímélem. Épp világok választják el a szüleitől, szerintem átérzi túlragozás meg panaszkodás nélkül is a szitut. Helyette lövök búcsúszóul egy képet a menő dekorról, és kislattyogok a fullasztókamrából. Miles új szintre fejlesztette a szagos tiniszobát.
– Te hogy érzed magad itt? Meg milyen rokonságban is vagy Kénnel? Nem bírom követni, ki kinek a kicsodája. – Berezonál a telefon a markomban. Már be is gurult a taxink. – Nem kell pisilned vagy ilyesmi? Én még hagyok egy üzit Romynak, de utána indulhatunk! – vigyorgok rá izgatottan.
Útba ejtem a konyhát, visszapattintok pár magánhangzós mágnest a hűtőre, és kirakom, hogy:
BOLTBA MENTÜNK. M & F.
Bevárom Milest a bejáratnál, hátha szüksége van felkészülési időre, aztán belé karolok. Lejelentettem a túránkat a frigón, ráadásul idősebb vagyok, szóval innentől az én felelősségem Pici Pók. Mindegy, hol, mit, miért lopunk, amíg épségben visszahozom, nem? Ezzel Romy meg Kén sem vitatkozna. Asszem.

Ma sírós napot tartottam. Nedvesre pityeregtem három pókemberes párnát. Általában megállok kettőnél, de most a legmélyebbre passzírozott szomorúság is felbugyogott.
A nyakunkon anyu szülinapja, és idén sem fogom tudni felköszönteni.
Közeleg a karácsony, amit megint a családom nélkül töltök.
Nem utazhatom el a nagyiékhoz Szerbiába, még a sírjukat sem látogattam meg.
Ma végtelenül egyedül érzem magam a tucatnyi lakótársam között. A fagylalt sem tömi be a lyukat. Anyu főztjére vágyom, és bár ott lapul belőle több adag a zsebemben, nem merem elővenni, mert minél hamarabb elkezdem felélni, annál előbb elérkezik a pillanat, amikor utoljára eszem belőle.
A mama receptes füzetecskéjét silabizálom, azzal próbálok jóllakni. Kézzel másolta át nekem a saját gyűjteményét. Azt mondta, jól jön majd, amikor megházasodom. Amíg félre nem siklott az élet, minden évben bővítette a hozományomat. Hatévesen hímzett terítőket kaptam tőle. Anyu ki volt égve.
Végül, milyen meglepő, csak éhesebb leszek a szakácskönyvtől.
Arra jutok, ideje véget vetni a magányos koplalásnak, méghozzá stílusosan: majd én rittyentek magamnak valami vacsit a hozományomból! Amint lesz hozzávalóm.
Szégyen és gyalázat, de hiányos a kamra, inkább gyors- meg készkajával tömtem meg, speckó alapanyagokkal csehül állunk.
Összetákolom fejben a tervet:
1. hívok taxit – ez pipa
2. elrángatok valakit, mert nincs kedvem egyedül menni
3. bevásárolunk
4. segít nekem vacsit csinálni jófejségből
5. degeszre esszük magunkat
6. a kaja-kóma kiüt, mielőtt könnybe áztatnék egy negyedik vánkost.
Szuper! Először alaposan megfontolom, ki lenne a tökéletes kukta, ám senki nem ugrik be, így a szerencsére bízom a döntést. Megállok a szobám előtt.
– Ecc, pecc, kimehetsz… – bökök sorban a többiek ajtóira. – Fuss! – Milesnál landol a mutatóujjam. Odalejtek, mielőtt elbizonytalanodnék.
A sors jól választott. Ki mást hívnék el hétköznap este vásárolni, ha nem a szerencsétlen gimnazistát, aki nélkülem a házi feladat és a tanulnivaló áldozatává válna?!
Hős megmentőként bekopogok. Nem jön válasz. Az ajtóra tapasztom a fülem. Spriccelő, szélfúvásszerű hangok szűrődnek ki.
Ajjaj, remélem, nem most szippantja be Pici Pókot egy dimenziókapu!
– Miles!
Hiába kopácsolok, semmi reakció.
– Miles!
Végső kétségbeesésemben rárontok. A többiek – főleg Kén – kitagadnak, ha valami baj éri a legfiatalabb lakónkat odabent, miközben én itt kint udvariaskodom!
Festékszag facsarja az orromat. Portál vagy ellenség sehol. Miles első mustrára sértetlen állapotban.
– Öhm… Bocsi. – Bűnbánóan bámulok a srácra, és belecsapok a szokásos, béna magyarázkodásba: – Nem válaszoltál, én meg aggódni kezdtem. Mert hát néha házhoz jön a baj. Egy-kettőnket üldöz a maffia, meg ilyenek. Dave-et például meglőtték nem is olyan messze innen, és…
Elterelik a figyelmem a szoba színes falai meg a flakon Miles kezében.
– Hú, ez nagyon menő! – Mire észbe kapok, már beljebb pofátlankodtam. – Hol tanultál meg így festeni? Nehéz? Én is akarok tudni ilyet csinálni!
Tátott szájjal mustrálom a graffitit. Ha a korgó gyomrom nem rondítana bele, folytatnám a néma gyönyörködést.
– Ja, amúgy azért jöttem, hogy elhívjalak boltolni. Szerb vacsit akarok csinálni, és be kellene gurulni a városba pár ritkább összetevőért. – Kicsit ciki, milyen mennydörgést produkál a hasam. Elcsitítom egy csokis protein szelettel. A másodikat odakínálom Milesnak. Rám férne pár plusz pont a belépőm után. – Van kedved? Hozunk neked is mindent meg bármit, amit szeretnél! – villantok rá széles vigyort.